Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Akihiko Kaji x Reader II.

Meg is hoztam a folytatást és a véget Vanadyn kérésének, remélem tetszik ^^

Sokat jelentett nekem ez az utolsó meccs. Igaz, az évek alatt a kapcsolatom nem javult az apámmal, sőt az incidens után vettem a bátorságot, hogy felkeressem az anyám, aki annak ellenére, hogy eldobott magától minket, fejvesztve rohant a kórházba. Jól esett, hogy visszakaptam, noha ettől független eleinte nem bocsátottam meg neki, amit tett. Egyedül csak úgy éreztem, bárhol jobb lenne, mint egy fedél alatt maradni azzal az elmeroggyanttal. De az idő során ismét fontosak lettünk egymásnak. A férfi, akivel élt, egy aranyszívű ember volt, imádtam. Pont ahogy féltestvérem is, a hat éves kis Sayurit. Kiköpött apja volt, egyedül anya szemeit örökölte, ami ugyanolyan volt, mint az enyém is. Azt hiszem ez mindig örökletes marad. 

Ők fizették a pszichológust, hiszen elkélt. Eleinte anya új férje ha csak felemelte a kezét, még ha ölelést vagy pacsit is kért, összerezzentem és pánikrohamot kaptam. Így hát kénytelenek voltak szakemberhez vinni, én pedig nem ellenkeztem. Tudtam, hogy szükségem van rá, sok mindenen mentem keresztül. Ráadásul hónapokig rémálmok gyötörtek Aki miatt is, így rendszeresen sírva riadtam fel álmaimból. Nagyon megviselt az egész, de szép lassan helyre jöttem. Az új edzőm pedig egy profi csapat trénere volt, nagy neve volt a sportágban, mindenki ismerte, így persze jómagam is, s hatalmas megtiszteltetés volt, hogy az ő irányítása alatt játszhatok. Lassan vissza is szereztem eziránt a sport iránt a szeretetem, már nem gyűlöltem többet edzésekre járni. Azonban az apám legutolsó kiborulásának meglettek a nyomai: hamarabb mentem tönkre, mint mások, így sok időt töltöttem a kórházban. De megérte. Huszonkét éves koromra elvégre már sokra vittem. Mégha kevés ideig is lehettem a pályán, azt legalább minden erőmmel tettem.

A nagy meccs is közel volt már, pontosabban fél óra választott el a kezdéstől. Idegesen rugoztam a földön, lerázva az idegességet magamról, több-kevesebb sikerrel. A csapattagok is mind izgatottak voltak, amit nem csodáltam. Sokat gyakoroltunk, nem hagyhattuk, hogy a plusz edzések kárba vesszenek. Gyomrom liftezett, ahogy körbevezettem tekintetem a nézőtéren. Rengetegen eljöttek, mind más csapatnak szurkolva. Megpillantottam anyát, mostoha apám, húgom és a barátom legelől, kezükben egy nagy plakáttal: "Hajrá Ragadozók, [Név] gyerünk kicsim!" telirajzolva sok sok szivecskével, s jól megszórva csillámmal. Elmosolyodtam, lelkem melegség járta át. Fontos voltam. 

A mérkőzések kemények és fárasztóak voltak, de megérte minden. Tovább jutottunk és nyertünk minden ellenünk állított csapattal szemben. Mindenki könnyekkel a szemében meghajolt, végül egymásba akaszkodva eresztettük ki a sós cseppeket, széles vigyorral. A csapatkapitány és az edző is megdícsért minket, majd mehettünk amerre akartunk. Fájt a térdem, de nem érdekelt, az adrenalin tombolt a testemben. Viszont megtorpantam, amikor a folyosón egy ismerős arccal találtam szemben magam.

- Aki! Nahát!- mosolyodtam el, ahogy végigmértem a fiút. Mi tagadás, az évek csak jót tettek neki, még mindig elképesztő dögös volt.

- [Név], gratulálok a sikerhez!- biccentett elismerően, arcán egy széles vigyorral, majd szorosan megölelt.

- Köszike!- nevettem fel. Olyan furcsa volt, nem hittem volna, hogy valaha újra látom majd személyesen, erre itt állt az orrom előtt, s még meg is ölelt. 

- Ő itt Haruki Nakayama, a barátom.- mutatta be a mellette ácsorgó, hosszú hajú férfit, aki kínosan elmosolyodva nyújtott kezet.

- Örülök a találkozásnak, [Név].

- Szintúgy!- ráztam vele kezet mosolyogva.- Aranyosak vagytok, mióta tart?

- Nem olyan rég óta, még viszonylag friss.