Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Rindo Haitani x Reader

Meg is érkeztem egy új résszel Vanadyn2_0 kérésére, remélem tetszik ^^ 💜💜 És mivel Virag_666 kérte, hogy jelöljem meg őt is, nos, tessék 😁

- Psszt! Hé!- rázogattam fel barátom álmából, ugyanis én képtelen voltam elaludni. Alapvetően nem szoktam ilyesmit csinálni, szerettem, hogy szuszogott mellettem, azonban nem volt otthon semmi olyan kaja, amit szívesen megettem volna, egyedül pedig nem akartam boltba menni, így vagy ő, vagy a bátyja. A bökkenő csupán az volt, hogy Rannal nem voltam annyira jóban, hogy hajnalok hajnalán ezzel felébresszem, szóval már csak egy ember maradt, akire gondolni tudtam. 

- Mi van már?- morogta idegesen, álmos hangon a fiatal felnőtt, ahogy a szemeit kezdte el dörzsölgetni.

- Éhes vagyok..- motyogtam.

- És én azzal mit tudok kezdeni? Menj ki a konyába, és egyél valamit. Nem fogok főzni neked, oldd meg, fáradt vagyok!

- Rin~!- nyafogtam, amiről tudtam, hogy utálta, de pontosan emiatt csináltam.- Boltba akarok lemenni, mert nincs ebben a házban semmi normális kaja.

- Jézusom, [Név]...!- Azzal a szemüvege után kutatott az éjjeliszekrényen. Amint megtalálta, orrnyergére fektette, és az órájára pillantott, ami a televízió alatt, a kispolcon volt megtalálható.- Hajnali kibaszott fél négy van, nem tudsz várni?

- Lassan téged fallak fel, szóval nem!- ráncoltam a szemöldökeimet, mielőtt bevetettem volna az aduász kártyámat.- Tudod, az előző barátaim mindig-

- Vedd a cipőd... Istenem...!- bosszankodott, ahogy felült az ágyon. Széles vigyorra húztam az ajkaimat, de mielőtt kikeltem volna az ágyból, nyomtam egy nagy puszit az arcára.

- Szeretlek!- mosolyogtam rá elégedetten, mire csak a fejét csóválta.

- Tudod, néha meglepődök ezen, de én is szeretlek...- ásított a mondandója közepébe.

Gyorsan mind a ketten átöltöztünk utcaiba; hiába nem szólt volna a kutya se ránk, ha pizsamába csatangolunk el az éjjel-nappaliig, így mégis jobban éreztük magunkat. Neki fent kellett tartania a hírét, én meg... nos igazából csak nem akartam csövesnek kinézni mellette. Egymás mellett battyogtunk komótosan, ujjainkat összefűzve. Mindig is ilyen volt velem. Morcoskodott és néha fenyegetett, de sosem bántott és valójában nagyon is szeretett engem. Sokszor nagyon nyersen fogalmaz velem szemben is, de érezhetően kedvesebb, mint másokkal szokott lenni. Szerettem, hogy nem változott meg miattam, és ugyanúgy önmagát adta mindig is, csak egy kicsit betekintést enged egy kicsit gyengédebb és szerethetőbb oldalába. Igazából ritkán láttam csak mosolyogni őt, úgy igazán szívből, de akárhányszor elkaptam egy sanda kis mosoly félét, máris feldobta vele az egész napomat, még ha az katasztrófa is volt egészen addig.

Odabent -mivel világéletemben sok zsebpénzt kaptam a szüleimtől- azonnal elkezdtem nagybevásárlást tartani. Míg Rindo ki nem állhatta a zsíros vagy egészségtelen ételeket, én odáig voltam értük. Nem ettem meg napi szinten egy csomó ilyen dolgot, de jól esett bizonyos időközönként a nassolás és édesség evése. Ő tolta a kosarunkat, én pedig csak pakolgattam bele mindenféle nyalánkságot, amit csak megkívánt a szemem. 

- El fogsz hízni, ha így folytatod...- mormogta, amikor meglátta, mennyi minden volt már a kocsiban. Én csupán csak vállat vontam, ahogy elhaladtam mellette, és leemeltem egy csomag gumicukrot.

- Ha csak emiatt elhagynál, gondoskodnék róla, hogy ne tudd használni többet a farkad - vetettem oda neki. Nem hatottak rám az ilyesfajta megszólalásai, tudtam, hogy ez az ő kifejezés módja arra, hogy "nem akarom, hogy bármi bajod essen, vagy valaki megbántson". Tisztában volt azzal, hogy kisebb koromban kissé telt gyerek voltam, és emiatt sokan csúfoltak és meg is vertek néha, hiszen japánban nem éppen ez a szépség ideál, és aki nem illeszkedik be, azt kinézik és megalázzák; ilyenek a gyerekek. Azonban mostanra leadtam pár kilót, és rendszeresen járok edzeni is, így meg tudtam engedni magamnak, hogy tartsak olyan napokat, amikor szenny kaját is ehetek. Persze nem éheztettem magamat soha, és egyszer sem néztem le azokat az embereket, akik nem voltak piszkafa vékonyak. Szerintem gyönyörűek a gömbölyded lányok is. Rengeteg olyan ételt találtam, amik egészégesek, istenien finomak és még nem is hízlalnak annyira, mint a zsírosabb verziójuk. Így mindenki boldog lehetett. 

- Mire megemelnéd a lábad, már eltörném a bokádat, esélyed sem lenne - vont vállat.

- Nagyképű...- vágtam neki egy polcról leemelt plüssállatot.- Rakd a kocsiba, hazahozom. Legalább lesz mellettem valaki, aki szereti, ha magamhoz ölelem - öltöttem rá a nyelvem, mire csak a szemeit forgatta. 

Viccesnek tartottam, hogy az emberek, egyes interakciókból egy veszekedő párosnak tartottak minket, akik közel vannak a szakításhoz. Holott valójában távolabb nem is lehettünk volna tőle. Mi szerettünk egymásnak beszólni, mivel tudtuk, hogy egyikünk sem sértődik meg vagy veszi magára a szidalmakat. Valójában harmonikus, csupán egy kicsit különc kapcsolatban éltünk egy ideje már. Tudtuk mi okoz igazán fájdalmat a másiknak, így azokat sosem emlegettük fel, s rengetegszer átbeszéltük, hogy mi az, ami rosszul esett. Nem kellett attól félnem, hogy ha elmondom neki, hogy valamivel megbántotta, akkor majd dühösen nekem ront. Meglepő módon mindig bocsánatot kért; vagy szóban, vagy csinált valami kiengesztelő dolgot. Mivel nem igazán bánt jól a szavakkal, így a romantikus megmozdulásait is nagyra tudtam értékelni, hiszen tisztában voltam vele, hogy neki ehhez erején felül kell próbálkoznia sok esetben. 

- Mehetünk!- léptem mellé mosolyogva, amikor az utolsó zacskót is betettem a megpakolt bevásárló kocsiba. 

A pénztárnál nagyokat pislogott az eladó nő, de mivel fizettem értük, egy szót sem szólt. Mindkettőnk kezében szatyrok virítottak, ahogy elindultunk haza. Csendesen sétáltunk, kiélveztük, hogy senki nem volt odakint kivételesen, és csönd honolt az egész környéken. Rindo egy szót sem szólt, csupán néhány méter megtételét követően, átpakolta a jobb kezében tartott dolgokat a bal kezébe, az én kacsómból is kivette a szatyrokat, azokat a csuklójára húzta, és megfogta a kezemet. Eleinte érdeklődve, kissé értetlenül figyeltem, mégis mit csinált, de aztán meleg, boldog mosoly költözött az arcomra. Óvatosan megszorítottam a kezét, és egy picit közelebb is mentem hozzá, ahogy hazafelé tartottunk. Nem szóltam egy szót sem, tudtam, hogy nem kell hálálkodnom. Odafigyelt rám, és annak ellenére, hogy nem volt oda azért, hogyha egymáshoz bújtunk vagy a házon kívül értem hozzá, néha azért a kedvemre tett ilyen dolgokkal. 

A házban segített elpakolni a nassolni valókat, és nem tett újabb megjegyzést, amikor az ágyban elkezdtem falatozni. Inkább csak visszafeküdt az ágyba, egy kicsit közelebb feküdt hozzám, mint amikor felébresztettem, és megpróbált visszaaludni. Szabaddá tettem a jobb kezemet, amivel a hajával kezdtem el játszadozni, ezzel egy nagyon aprócska mosolyt varázsolva az arcára.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem - suttogtam.

- Inkább egyél, és aludjunk - ki sem nyitotta a szemét, de kezével megkereste a combomat, és simogatni kezdte.- És csak megjegyzem, hogy ne merd többet ölelgetni azt az átkozott plüss állatot, vagy kidobom.

- Ez azt jelenti, hogy hozzád bújjak többet esténként?

- Fogd be... Igen - mondta alig hallhatóan a végső beleegyezést, mire nem tudtam visszafogni a vigyoromat.

- Te vagy az én galambom.

- Te pedig az enyém.

Mivel a legelső randinkon egy parkba mentünk el -amit mellesleg én választottam, ő valami puccos helyre akart volna elrángatni, hogy levegyen a lábamról, mert ezt tanácsolták neki-, és nehezen ment a beszélgetés, amiért mind a ketten zavarban voltunk, ezt mondtam neki, hogy megtörjem a csendet. Egy galamb párocska volt tőlünk nem olyan messze, és eszembe jutott, hogy a galambok monogám szárnyasok, és egy életre választanak maguknak párt, akiket halálukig szeretnek. Már akkor is ezt éreztem a fiú iránt, így kimondtam, amit gondoltam. Eleinte nem értette, mire gondolok, de amint elmagyaráztam neki, láthatóan megnyugodott ahhoz képest, mennyire feszült volt az egész randevúnk alatt. Azóta pedig ezt mondjuk egymásnak, amikor nem akarjuk kimondani, hogy szerelmesek vagyunk egymásba.