Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Ran Haitani x Reader

Itt is az új rész Vanadyn2_0 kérésére, egyfajta köszönet képpen, amiért mindig törekszik felvidítani, ha épp rossz napom van, remélem tetszik ^^💜

- Oh, rohadj meg!- üvöltöttem a fiú arcába, aki addigra már nem volt többé a barátom. Szemeim ellepték a könnyek, torkomra gombóc forrt, de nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam az árulás keserűsége. Addig nem, amíg az a szemét engem nézett.

- Jajj, ne csináld már - sóhajtott egyet mélyről, a tüdeje legaljáról. Hanglejtése alapján valószínűleg épp elég nagy nyűg volt számára ez a veszekedés. Mintha nem ő csalt volna meg azzal a lánnyal, aki nemrég jött az osztályomba, és épphogy összebarátkoztam vele.- Nem kell a hiszti, annyira nem nagy dolog ez. Ha olyan srácot akarsz keresni, aki nem csinál semmi mocskosat a hátad mögött, akkor nagyon el kell, hogy keserítselek, de ez a valós világ, Virágszálam. Nem mindenki akkora kis szent, mint te. A fiúk meg pláne. Ne legyenek teljesíthetetlen elvárásaid...- Arcán undorítóan kedvesnek tűnő mosoly ült, de a szemei megvetésről árulkodtak. Komolyan nem tudtam abban a pillanatban elhinni, hogy valaha is szerelmes voltam belé. Mármint úgy igazán az voltam. Hegyeket mozgattam volna meg érte, már csak az is boldoggá tett, ha láthattam őt, hallhattam a hangját, érezhettem ahogy hozzám ért vagy megláttam, hogy írt, esetleg hívott. Vele a fejemben keltem és feküdtem, és sokszor zokogtam, mert nem tudott átjönni, vagy találkozni velem. Abban a helyzetben viszont mindent, amit egykor velem tett, gyomorforgatónak tartottam. Komolyan majdnem a cipőjére hánytam az undortól.

- Nem mindenki akkora féreg, mint te vagy!- Sziszegtem a fogaim közt, majd sarkon fordultam, és elindultam. Lassan, igyekezve tartani magam, és nem összeesni.

Azonban nagyjából öt perc elteltével, már erősen rázott a sírás, ahogy a Haitani család otthonához igyekeztem. A fivérek voltak az egyetlen valamire való barátaim. Őket tartottam egyedül igaziaknak, velük osztottam meg minden nyűgöm, bajom és persze az örömeim is. Teljesen belefeledkeztem az önmarcangolásba, és az exem iránti gyűlöletembe, így abszolút kiesett az az idő, amíg eljutottam a házig. Biztosan álltam már ott egy ideje, mert mire feleszméltem, magam elé bámultam a cipőmre, és a lábaim már sajogtak az egy helyben való állástól. Így hát erőt vettem magamon, s megnyomtam a csengőt. Egy ideig semmit nem hallottam, azt hittem nincsenek is otthon, de aztán megláttam a pizsamában lévő, kócos fonatos, nyúlánk barátom, és máris egy cseppett jobban éreztem magam.

- [Név]?- pislogott nagyokat, és sietett a kapuhoz, hogy beengedjen. Ahogy azonban közelebb ért, észrevette, hogy az arcomon a smink teljesen el van folyva, a szemeim vörösek, és nedves egy kicsit az orrom is, hiába fújtam ki.- Mi a gond?- vont magához egy ölelésbe azonnal. Nem ez volt a megszokott, inkább én kezdeményeztem ezt a fajta köszönés módot, ő általában csak összekócolt vagy ökölpacsira emelte a jobbját, így egy kicsit meg is lepett, de nem tiltakoztam. Úgy öleltem magamhoz, mintha nem volna holnap.

- Megcsalt...- ennyit tudtam kinyögni, máris sírásba kezdtem ismételten.

Hallottam, amint szitokszavak valós tengere hagyja el az ajkait, és inkább fel is kapott a karjaiba, hogy becipeljen. Kínosnak éreztem ezt a fajta bánásmódot, így kérleltem, hogy tegyen le, de amíg nem ültem a kanapéjukon, addig nem volt hajlandó teljesíteni a kérésem. Kiáltott ingerülten az öccsének, hogy hozzon egy takarót nekem, ő pedig megindult a konyhába egy kis teát csinálni. Alapesetben alkohollal oldotta volna meg a problémát, de tudta, hogy én nem szeretek szomorúan inni, így tiszteletben tartva ezt, inkább másféle komforttal próbálkozott pátyolgatni a maga módján.

- Kiverem a szart is belőle...- csikorgatta a fogait, ahogy felvázolta testvérének a helyzetet.- Látja egyáltalán az a vak faszkalap, hogy mennyire értékes dologról mondott csak úgy le? Ez komolyan nem normális! Csak lássam meg, megölöm, az egyszer biztos!

Ritkán láttam ennyire mérgesnek és idegesnek, s mivel mindezt én váltottam ki -legalábbis én magamat vádoltam-, hatalmas bűntudat kerített a hatalmába. Arról sikeresen lebeszéltem mindkettejüket, hogy ne küldjék a túlvilágra azt a patkányt, de abban egyet tudtam érteni velük, hogy egy verést megérdemel. [...]

- Jobban érzed magad?- kérdezte Ran, miután megébredtem. Végül miután beült a szélére, én pedig fejem az ölébe hajtottam, ő a hajammal kezdtett el játszadozni, hogy megnyugtasson vele, így el is aludtam. Ran pedig lelkiismeretesen inkább ottmaradt órákig, nem akart felébreszteni semmiképpen, pedig már korgott a hasa is. Talán ezt szerettem benne a legjobban. Hogy ennyire gondoskodó volt velem szemben, amióta elnyertem magamnak a bizalmát. Nagyon kevés embernek adja meg a tiszteletet és még kevesebbnek mutatja ki az őszinte figyelmét. Én pedig nagyon hálás voltam azért, amiért ebbe a kis körbe tartozhattam nála.

- Egy kicsit, igen - biccentettem aprót, ahogy felültem. Ran a kezét a fejemről a combomra rakta. Nem akart elengedni huzamosabb időre, mert féltett és biztonságban akart tudni.- Köszönöm, hogy jöhettem ide.- Néztem rá egy hálás mosollyal, mire szabad kezével legyintett egyet. Érzelemmentes arca helyett tömény törődés látszódott meg rajta.

- Bármikor, tudod jól - paskolta meg kicsit a combom.- Szeretnél nálunk éjszakázni? 

- Nem lenne gond?

- Melegen ajánlom, hogy ezt csak viccnek szánd, vagy itt hagylak a fenébe - vonta fel a szemöldökeit, ahogy kicsit oldalra billentette a fejét, én pedig felnevettem. Láthatólag neki is jobb hangulata lett, talán így akart jobb kedvre deríteni.

- Rendben, igazad van - kuncogtam csendesen.- Őszintén örülök, hogy az életem része vagy.

- Ez viszonzott - mosolyodott el.

=====

- Raaaan!- kiáltottam el magam.- Nehéz ez a szar!- Nyűglődtem az egyik kartondobozzal, ami meg volt tömve mindennel, ami nehéz volt. 

- Pillanat!- kiabált a házból, amit közösen vettünk meg. Még teljesen üres volt, épp a holmijainkat hurcoltuk be egy platós kocsiról. A szüleim szóltak, hogy csak később tudnak csatlakozni hozzánk, Rindo pedig a klubjában foglalatoskodott, s csupán ebéd utánra beszéltük meg, hogy átjön segíteni, meg persze enni is.- Add csak ide - nyújtotta a karját, én pedig átadtam neki a számomra több mázsát nyomó dobozt, amit ő pihe könnyedséggel cipelt be. 

- Köszi - mosolyogtam rá, miután beértem egy könnyebb csomaggal, és ledobtam a parkettára.- Áh... Azt hiszem én leszek a legboldogabb, mikor végre valahára végzünk a berendezéssel - masszíroztam meg a derekam.

- Én már azzal is megelégszem egy időre, ha az ágyat össze tudjuk rakni - nyomott puszit a homlokomra, én pedig pironkodva rásóztam egy nagyot a fenekére, ahogy elsétált mellettem.