Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Takashi Mitsuya x Reader

Itt is az új rész Vanadyn2_0 kérésére, remélem tetszik ^^ <3

Mivel gyakorlatilag tizennyolc éves korom előtt is anyafigura voltam barátom húgainak, így ez az érzés akkor sem múlt el, amikor életemben először munkába álltam. Őszintén szólva nem is teljesen magam miatt tettem, hanem azért, hogy ki tudjam segíteni őket, és többet tudjak adni hármuknak, mint valaha is. Élveztem a munkám, sikerült elérnem, hogy abban a szakmában dolgozhassak, amibe beleszerettem még tizenkét éves koromban. Így pedig a pénzkeresés sem munkának tűnt, hanem kicsit nyűgös hangulatú, de kellemes hobbinak. Szerencsére a szüleimnek nem kellett fizetnem, hogy továbbra is náluk lakhassak, szóval rengeteg félretett pénzre tettem szert ezzel. Így hát mivel beköszöntött a halloween időszaka, rengeteg arcfestéket, művért, és kelléket vettem, amivel természetesen váratlanul állítottam be a Mitsuya háztartásba egy pénteki napon, elvégre akkor volt harmincegyedike. 

- Mindenki felkészülni, megyünk édességet kunyerálni az utca beliektől!- álltam meg vigyorogva a nappaliban, és hangosan elkiabáltam magam. Tudtam, hogy a lányok mikor végeztek az iskolában, s mivel másnap nem volt iskola egyiküknek sem, tudtam, hogy nem lesz ellenvetése senkinek azzal kapcsolatban, hogy este elmenjünk csavarogni, és finomságokat kéregetni. Elsőnek Luna jött ki a szobájából, mögötte pedig a húga tipegett irányomba, mindkettejüknek széles mosoly jelent meg az arcán, amikor megláttak engem, illetve a sok dolgot, amit magammal cipeltem. Takashi csak néhány másodperccel később jelent meg, nyakára leengedett fejhallgatóval, és kérdő tekintettel.- Megyünk cukormérgezést kapni, Életem. Nincs ellenvetés.

- Mennyibe került mindez?- kérdezett rá felemelt szemöldökökkel, amikor végignézett a lepakolt halmon.

- Azzal ne foglalkozz. A lényeg, hogy egy remek estét hozzunk össze a húgaidnak - nyomtam puszit ajkaira, amit mosolyogva viszonzott, ahogy derekamra csúsztatta karját.

- Mik akartok lenni, lányok?- pillantott testvéreire vidáman, akik azonnal visítozni és ugrálni kezdtek, hiszen ezzel a kérdéssel beleegyezett a tervembe.

- Boszorkány!

- Zombi!- kiáltották szinte teljesen egyszerre.

- Te keríts nekik valami ruhát, én megcsinálom a sminket. Irány, aztán rád is festek - néztem szinte már fájóan széles vigyorral szerelmemre, aki megadóan, jókedvűen elindult a szobájába, kutatni valami használható után. 

- Meglehet, hogy venni kell majd, csak szólok - kiabált ki, hogy halljam.

- Na nem, mesésen értesz a varráshoz, maximum feláldozzuk néhány ruhájukat. Ennyi kijár nekik. Igaz lányok?- kócoltam össze a hajukat, mire hangos helyeslésbe kezdtek, ezzel megadásra kényszerítve a fivérüket.

Így hát mivel valóban nem talált rájuk illő darabot, hiszen nem gyerekeknek tervez ruhákat, így amíg az egyiknek csináltam a sminket, addig a másikat magához hívta egy ruhaigazításra, hogy tudja hol kell bevennie, bővítenie, hol legyen, és milyen mértékben szakadás, és a többi. Tudtam, hogy bele fog telni egy kis időbe, mire végez a ruhákkal, pontosan emiatt jöttem korán, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen megszenvednie szegénykémnek a dolgot. Beletelt néhány órába, mire teljes harci díszben lehettek ők, így már csak mi voltunk hátra. Mivel én a sminket már otthon gyorsan összedobtam, s mivel akármennyire is erősködtem, Takashi nem kért sminket az arcára, így csak át kellett öltöznöm. Ő az egyenruháját vette fel, míg én a bohóc jelmezem, ami néhány helyen hiányos volt, de még véletlenül sem annyira, hogy kellemetlen legyen utcára menni benne. 

- Ejha - füttyentett a fiú, amikor meglátott.- Szerintem ennyire még sosem vonzott bohóc engem - nevetett fel, ahogy magához intett, és egy csókban részesített.

- Összemaszatoltalak, bocsi - kuncogtam, ahogy elkezdtem leszedni a rúzst a szájáról.- Indulhatunk? Mindenkinek megvan a kis vödre?- néztem a lányokra, miközben a bátyjukhoz bújtam.

- Igen!- hangzott kórusban, így el is indultunk.

Takashi és én kéz a kézben jártunk, s hiába voltam beöltözve, inkább meghagytam a többi gyereknek a lehetőséget az édesség gyűjtésére, így mi ketten csak kísérgettük őket, hogy ne legyen semmi bajuk. Jó volt a legidősebb Mitsuya testvér oldaláról figyelni, ahogy a kisebbek teljesen bezsongva szaladgáltak a járdán, vihogtak, és elhitték, hogy tényleg rémisztőek, mikor valójában istentelenül zabálni valóak voltak. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy szép család lennénk. Hiszen Takashi vigyázott mindig is a legtöbbet rájuk, felvette a szülő szerepet, amiben mikor kezdett kimerülni, besegítettem, hiszen akkor lettünk igazán jóban. Azóta pedig ténylegesen össze is kovácsolódtunk mi négyen, s tisztában voltam azzal, hogy mennyire szerette nézni azt, ahogyan a testvéreivel bánok. Megkönnyítettem az életét, amivel még több fényt hoztam a saját életembe is. A lányoknak végre volt egy olyan női ismerősük, akivel tabuk nélkül beszélhettek akármiről, igazi nagytestvér módjára mindig ott voltam nekik. Sokszor mentem el értük egyedül, vagy párommal az iskolába, és engem is teljesen feldobott, hogy ennyire szerettek engem. Szerettem, amikor hiányoltak, és addig nyaggatták a fiút, míg végül rábeszélték, hogy az aznapi randevúnkat inkább otthon, náluk töltsük, mert a lányok már sírva hisztiztek neki, amiért szerintük nem fair, hogy ő többet láthat engem, mint ők. 

Nagyjából fél tizenkettő lehetett, amikor látványosan kezdtek elfáradni a kicsik. Eleinte csak a kezünket fogták, viszont néhány perccel később már egy-egy gyerekkel a hátunkon baktattunk hozzájuk. Még a vödröt is nekünk kellett fogni, mert nagyon laposakat pislogtak, és félő volt, hogy elejtik majd út közben. Így hát a hátunkról a mallkasunkhoz vándoroltak, hogy könnyebb legyen fogni őket is, és a csordultig megtelt kis tök alakú vödröket is. 

- Köszönöm, hogy gondoltál rájuk - nézett rám út közben a fiú hálásan.

- Nem lett volna akkora buli, ha csak ketten lefekszünk valami horrort megnézni, aztán lett volna, ami lett volna. Így legalább veled is lehettem, és ők is boldogan fekszenek le aludi. Szeretek vidámságot csempészni a napjaikba - vontam vállat mosolyogva.- Na meg az sem utolsó, hogy iszonyatosan szívmelengető látni titeket együtt.

- Ezzel egyet tudok érteni. Majd holnap bepótolhatjuk azért a mai terveket - villantott egy kacér mosolyt felém, mire pironkodva felnevettem.

- Benne vagyok. Alhatok ma nálatok?

- Már ma szeretnéd?- vonogatta szemöldökét, de tudtam, hogy már csak húzza az agyam.

- Inkább csak szeretnék ölelkezni, és melletted elaludni. Ma már teljesen leszívták az energiám az emberek - kuncogtam.

- Nekem mondod?- nyögött kellemetlenül.- Alig várom, hogy hazaérjünk végre - nevetett.

- Azért nem mondhatod, hogy olyan rossz volt. Láttad te mennyi csokijuk lett? Ennek minimum a fele a miénk lesz, mert én biztosan lopok tőlük. Kis fizetség.

- Nem volt vészes, de nagyrészt csak miattad. Viszont ezek szerint tőled is el kell majd zárnom ezt a sok cukrot - jött nekem óvatosan, nehogy felkeljenek a gyerekek.

- Na majd meglátjuk - rúgtam meg a fenekét vidáman.- Aki kapja marja!