Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Kenma Kozume x Reader

Itt is az új rész sanyi_fox kérésére, remélem tetszik ^^

Vannak dolgok, amik sosem változnak. Ilyen volt például az, hogy mindig piszkáltam Kenmát, akármilyen apróságot is vettem észre. Eleinte, még  barátságunk elején nagyon zavarta a dolog, és mint az kiderült, Kuroonak beszélt arról, hogy lehet véget kellene vetnie ennek a barátság dolognak, mert jobban az agyára megyek, mint bárki más. Már ugyan mindketten örülünk annak, hogy a colos lebeszélte erről a tervéről, mégis szeretem néha felhánytorgatni a múltat neki, persze mindig csak viccből. Az ominózus beszélgetés után pedig csak egyre jobb lett a kapcsolatunk, míg nem rá egy évre össze nem jöttünk. Igazából őszintén szólva nem volt túlságosan más vele járni, mint barátokként viselkedni, pár dologban különbözött csak a kettő: nyugodtan hozzá bújhattam, nem kellett attól félnem, hogy furán néz már rám; szabadon adhattam neki puszit vag csókolhattam meg; valamint bármikor foghattam a kezét, ha az utcán voltunk. Addig még nem jutottunk el, noha az is mindenképp egy jelentős különbség lesz. 

A megbeszélt találkozó helyen ácsorogtunk Tetsuval, mindig egy kisbolt előtt találkozunk hárman, iskola előtt, hogy együtt mehessünk. Már öt perces késésben volt a lenőtt hajú, én pedig kezdtem aggódni. Szokott késni, pláne, ha elalszik, vagy egy kóbor macska elvonja a figyelmét, esetleg felhúzza magát, mert nem nyert valamelyik játékában, de sosem tudtam elnyomni a félelmem. Nem akartam, hogy bármi rossz történjen vele. 

- Jajj mi lesz már..?- vacogtam nagykabátban a sálam kellemes meleg takarása mögül.- Nem akarok idefagyni..

- Elinduljunk felé?- rúgott egy ártatlan kavicsba a harmadéves. Néhány másodpercig mérlegeltem a helyzetet, végül rábiccentettem. Kesztyűs kezem a zsebemben melegedett, de el nem engedtem volna semmi áron a telefonom, mindenképp fel akartam figyelni arra, ha megrezzen, jelezve a hívást vagy üzenetet. A tél már jócskán beköszöntött, de úgy tűnt, hogy a hím neműek valahogy képtelenek arra, hogy érzékeljék a hideget, ugyanis sem Kuroo, sem Kenma nem húzta fel kabátján a cipzárt.

- Te normális vagy?- hüledeztem, ahogy észrevettem a felénk közeledő barátom.- Húzd fel, meg fogsz fázni te agyalágyult!- tipegtem szaporán felé. 

- Minek húzzam, nem fázok.- vont vállat, s egy ölelésbe vont, amibe boldogan simultam bele.

- Ha lebetegedsz, én aztán meg nem látogatlak...- nyomtam puszit arcára, mire apró mosoly jelent meg szája szegletében. [...]

- Utálom, hogy nem tudom tartani a szavam...- sóhajtottam fel. Három nap telt el, én meg ott feküdtem takonnyal megtelt orrú párom mellett. Hazakísértem, ha már egy osztályba jártunk. A tanárnő aggódott érte, mivel elég magas volt a láza és szinte világáról sem tudott, szóval kérdéses sem volt, hogy nem mehet egyedül haza. 

- Sajnálom, hogy miattam hiányzol te is..- motyogta halkan, orrhangon Kenma. Nem tudtam elfojtani mosolyom, annyira édes volt: szorosan hozzám bújt, teljesen körém tekeredve pihentette fejét mellkasomon. Olyan volt, mint egy édes kismacska. Már csak ezért is megérte, hogy taknyos lett. 

- Az a legkisebb bajom. Meg amúgy is... fix, hogy ezek után én is elkapom majd, szóval szenvedhetünk együtt. 

A nap további részében alig engedett el; még a vécére sem akart elengedni, teljesen abban a tudatban volt, hogy biztos elmegyek majd a házból, egyenest haza. Persze ilyesmi tervben sem volt. Szívesen voltam vele, és jól is esett, hogy ennyire ragaszkodott hozzám. Két eshetőség van, amikor ilyesmit produkál: amikor nagyon álmos, mert két napja alig aludt vagy amikor beteg. És én mindegyik alkalmat bőven ki is használtam, ennyi járt.