Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Izuku Midoriya x Reader II.

Itt is a még első oneshotos könyvemben lévő "Izuku Midoriya x Reader, Új remény" folytatása, DearTsundere_0 kérésére, remélem tetszik ^^ Kicsit ugrottunk az időben benne, és nem lesz benne a saját OC-m, mert hirtelen hányingerem támadt miután elolvastam azt a részt, hogy mégis miért írtam én meg azt így xD

Már másodévünket tapostuk az osztállyal. Rengeteg mindenen voltunk túl, szörnyű veszteségeket hagytunk magunk után, de sok mindent el is értünk. Az első évemet talán egy kicsit túl nehéznek is mondtam volna, hiszen embertelen volt az, amit tizenöt évesen ki kellett bírnunk. A második évünk azonban jobbnak ígérkezett. Legalábbis nagyon reménykedtem benne, hogy nem kell mindenkinek naponta keresztülmennie egy pánikrohamon. 

Barátommal megbeszéltük, hogy együtt megyünk az iskolába, így megvártam őt a házunk előtt, ahová a találkozót beszéltük meg. Táskám a vállamra csaptam, egyik kezemmel birizgáltam a pántját, míg a másikkal elővettem a telefonomat és nekiálltam görgetni az egyik online platformot. Mivel hamarabb értem ki a megbeszélt időpontnál, így nyilvánvalóan várnom kellett rá, de még ráhúzott a fiú négy percnyi késést is. Nem aggódtam annyira, hébe-hóba mind a ketten késtünk néhány percet. Ha több időt lett volna távol, mint tíz perc, csak akkor hívtam volna fel érdeklődve, hogy merre jár vagy mi tartja fel ennyire. 

- Ne haragudj, két helyen is pont kifogtam a piros lámpát..- sóhajtott feldúltan a fiú, mire csak mosolyogva adtam az arcára egy puszit. 

- Semmi gond, megesik. A lényeg, hogy itt vagy, és nem is vagyunk késésben - fogtam meg a kezét, miután eltettem a telefonom.- Indulhatunk?

- Persze - biccentett megnyugodva.

Lassan sétáltunk, nem voltunk rászorulva arra, hogy fussunk a buszhoz vagy sietősre vegyük a lépteinket. Amúgy sem laktam messze az iskolától, így egészen kellemes volt az az idő, amit együtt eltölthettünk, mielőtt beértünk volna a hangos épületbe. Rengeteg újonc volt, sokkal több elsőst láttunk, mint amennyien mi kezdtünk tavaly. Kicsit zavart is, hogy ennyien vettek körbe, de nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam ez az érzés. Az egy dolog volt, hogy az osztályomban nekem is nagy volt a szám, szerettem beszélgetni a többiekkel és nem féltem belépni közéjük, elkérni bárkitől bármit, de ez idegennek más volt. Őket nyilvánvaló okokból nem ismertem, és emiatt mindig feszengtem a közelükben. Épp ezért hatalmas fellélegzés volt belépni a 2-A feliratú osztályterembe.

- Sziasztok!- integettem mosolyogva.

- Helló!- köszönt Deku is.

- Úristen, sziasztok!- sietett hozzánk Uraraka, és egy hatalmas ölelésben részesített minket. 

A legelső nap mint mindig, ezúttal is nagyon lazára sikeredett. Csupán kaptunk egy órarendet, elmondta az osztályfőnökünk, hogy kik lesznek az új tanáraink, nagyjából felvázolta számunkra az előttünk álló évet, illetve megbeszéltük, hogy az osztályelnök és a helyettese ismételten ugyanazok maradnak, mint akik előző évben is voltak, ugyanis szívesen vállalták ezt a feladatot. Jó volt látni a többieket végre, igazán felemelő érzés volt látni őket felépülve és egy újabb adag eltökéltséggel felszerelkezve. 

- Van kedved elmenni valahova?- kérdezett rá Izuku, amikor már kifelé sétáltunk. 

- Merre szeretnél menni?- mosolyogtam rá boldogan. Mindig is szerettem vele elmenni sétálni, vagy igazából akármilyen programon részt venni. 

- Arra gondoltam, hogy kiülhetnénk megnézni majd a naplementét a partra. Hazamennénk átöltözni, aztán mondjuk ötre eléd megyek, lassan lesétálunk, és megvárjuk ameddig narancssárga nem lesz az egész ég.

- Meggyőztél - vigyorogtam izgatottan.- Akkor most külön megyünk haza?

- Dehogyis, nem hagyhatom, hogy egyedül menj haza. Veszélyes is lehet.

- Tudod, elég sok mindent kibírtam én is, azt hiszem képes vagyok megvédeni magamat - incselkedtem vele viccből, de az arcára őszinte aggodalom ült ki, ezért inkább abbahagytam.- Izuku, igazán édes dolog tőled, hogy ennyire féltesz engem azóta, hogy mi történt elsőben, de-

- Nem, nem csak azóta féltelek. Már bőven előtte is aggódtam miattad, az csak hab volt a tortán. Nézd, tisztában vagyok azzal, hogy mennyire jól ki tudod használni a képességedet, és milyen ügyesen használod, de nem tehetek róla. A barátnőm vagy, szeretnélek megvédeni akkor is, ha nincs mitől. Tudom jól, hogy erős vagy, okos és jók a statisztikai adataid mindenből, de akkor sem lennék képes csak úgy hazaengedni téged egyedül. Ahhoz túl fontos vagy. 

-  Ezesetben... menjünk együtt haza - szorítottam meg a kezét egy apró mosollyal, és igyekeztem valahogyan lecsillapítani a hevesen dobogó szívemet. Tudtam, hogy nagyon szeretett engem és rettenetesen odafigyelt a jóllétemre mind fizikai, mind mentális szempontból, de még soha nem mondta ki a dolgokat, amiket érzett ebből a szempontból. Odáig voltam érte, amikor szavakba öntötte az érzelmeit, mindenféle dadogás, pirulás vagy hadarás nélkül. Ilyenkor mindig nagyon komoly volt, ami sokkal férfiasabbá tette őt. 

- Köszönöm - motyogta mosolyogva, és inkább elengedve a kezem, a derekamnál magához húzva indultunk meg haza együtt. 

Rengeteget változtunk mindannyian másodévre, sokkal komolyabbak lettünk és ezáltal talán sokkal jobban kezdtünk el hasonlítani egy felnőttre, mintsem egy tinédzserre, amik valójában voltunk. Sok nyomás volt rajtunk, és több mindennel kellett megbirkóznunk lelkileg, mint sok velünk egykorúnak. Igazából nem bántam, elvégre az iskola szépen felkészített minket az életre már a kezdetektől, de részben irigyeltem azokat, akik nem a hősképzést választották, hanem valami más szakmát tanultak. Nem panaszkodtam az életemre, mert így megtudhattam, mennyire alábecsültem magamat valójában, de nem tiltakoztam volna, ha egy kicsit egyszerűbb életet adtak volna a kezembe. 

Miután a fiú elindult haza tőlünk, vettem egy kellemes zuhanyt. Hosszú percekig csak álltam a fülkében, és hagytam, hogy a meleg cseppek záporként hulljanak le rám. Ezt követően megszárítkoztam, felvettem a kedvenc, kényelmes ruhadarabjaim, a hajam felfogtam és befeküdtem az ágyamba videókat nézni egy kis ebéddel az ölemben. Öt órakor már cipőben és egy kistáskával a hátamon várakoztam ismételten odakint, miután elköszöntem a szüleimtől. Ezúttal azonban mind a ketten időben voltunk odakint, így azonnal indulhattunk is a partra. Még sütött a nap, nagyon meleg is volt emiatt, de nem bántam túlságosan. 

Nekiálltunk beszélgetni út közben, hogy elüssük az időt, és ne csak zavartan sétáljunk egymás mellett. Izuku beszámolt arról, hogy szerinte ki mennyit edzhetett a szünet alatt, illetve megvitattuk azt is, hogy mennyire furcsa az, hogy ezen a héten még otthonról kell bejárni a kollégium helyett. Én nem bántam, és Izuku sem, hiszen mind a ketten nagyon szerettünk otthon lenni a családunkkal, de ahhoz képest, hogy mennyi időt töltöttünk a koliban előző évben, furcsán csendes volt az élet úgy, hogy Bakugo és a barátai nem randalíroztak hangoskodva egész nap a folyosókon, konyhában vagy a nappaliban. Persze azzal sem volt sok bajom, egyelőre mégis ki akartam élvezni azt, hogy nem kell néhány naponta fájdalomcsillapítót bevennem ahhoz, hogy el tudjak aludni. 

- Az ott jó lesz?- mutattam egy viszonylag árnyékos részre a parton, amint odaértünk.

- Tökéletes, igen - bólogatott a fiú, így arrafelé vettük az irányt. Leültünk a homokba, és csak bámultuk az eget és a vizet. Néhány perccel később ő szólalt meg.- Alig várom már, hogy kijárjuk az iskolát...

- Ne is mondd, már jó lenne, ha nem kéne tanulnom - nevettem fel, mire felkuncogott.

- Nem így értettem - mosolygott rám, mintha tudta volna, hogy valami ilyesmit fogok mondani.- Én inkább azért várom, mert akkor elkezdhetek rendesen pénzt keresni, és össze tudunk költözni. Gondolkodtál már azon, hogy milyen lenne együtt a közös életünk?

- Persze - vágtam rá kapásból.- Nagyon is sokat, hogy őszinte legyek. 

- És milyennek látod?- döntötte oldalra a fejét, ahogyan a szemeimbe nézett.

- Nagyon boldognak - mosolyogtam rá, ahogy le sem nézve, merre van a keze, megkerestem a sajátommal, és megcirógattam a bőrét. Az arca egy picit pirosabb árnyalatot vett fel, és egy kicsit ki is rázta a hideg, amin jót mulattam.