Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Yuki Yoshida x Reader

Itt is van az új rész Vanadyn2_0 kérésére, remélem tetszik, és sikerül vele feldobni a napod, még ha nem is lett teljes mértékben rózsaszín cukormáz, azért remélem elég ^^ <3

- Oh, hogy rohadnál meg...- morogtam magam elé, amikor a hűtőt kinyitva, a szándékosan reggel elcsomagolt kedvenc süteményem nem találtam a helyén. Pedig szándékosan rá is írtam a nevem, hogy még véletlenül se fordulhasson elő olyasmi, hogy valaki megeszi előlem, elvégre nem egy árválkodó, tulajdon nélküli finomság volt az. Orrnyergem masszírozva csaptam be a fém ajtót, és kicsit meg is rezzentem az üvegek összekoccanásának hangjától. Vettem egy nagy levegőt, és megindultam a szobám felé. Yukival közösen éltünk, mert az én szüleim messze voltak, s egyedül én költöztem a városba az iskola miatt. A fiú szülei befogadtak, amikor egyre inkább jóban lettem a fiukkal, szóval meginvitáltak, hogy éljek náluk, és ne a kollégiumban rohadjak.- Yuki kibaszott Yoshida...!- vágtam ki az ajtót idegesen, mire a fiú, gitárjával a kezében, értetlenül pislogott rám.

- Igen?- döntötte oldalra fejét, de a sunyi mosoly lassacskán kúszott fel az arcára. Pontosan jól tudta, mit tett, csupán palástolni szerette volna egy ideig.

- Tudod te nagyon jól, ne kérdezgess...- lépkedtem felé morcosan, ő pedig felnézett rám, mivel az ágyán ült, s így végre én lehettem a magasabbik. 

- Oh, én semmiről nem tudok. Mitől vagy ideges, [Becenév]?- mosolygott ártatlanságot erőltetve magára, ami csak jobban felnyomta bennem a pumpát.

- Megetted a kedvenc sütim, amit Saeko-san vett nekem!- csaptam fejbe, mire ő csak kinevetett. A gitárját maga mellé tette az ágyra, engem pedig két comba közé húzott, s hasamnak döntve állát, engem bámult.

- Sajnálom, de túl finom volt. Nem tudtam ellenállni neki - nyalta meg alsó ajkát, mire vörös fejjel megpöcköltem az orrát.

- Ha kértél volna, adtam volna belőle. De így viszont veszek egy nagy rakat mochit, és egyedül fogom megenni az összeset!

- Kegyetlen!- hőkölt meg, mire halkan felkuncogtam.

- Azt kapod, amit érdemelsz. Tolvaj!

- Oho, igen?- dőlt hanyatt az ágyon, engem is magával rántva, így rajta landoltam, amit látszólag egy cseppet sem bánt.- Akkor le is rendezhetjük akár..

- Hülye, anyud nemsoká hazaér!- csaptam mellkason nevetve, és legördültem róla, de mellőle el sem mentem. Csak hozzábújtam, és mosolyogva néztem számomra gyönyörűnek titulált, mogyoróbarna szemeit. 

- Na mi az?- suttogta lágyan, édesen mosolyogva.

- Semmi, csak szeretlek.

- Én is téged..- jelent meg keserédes mosoly ajkain, és én tudtam, mire gondolt. Mafuyu emléke még mindig kínozta őt, sokszor a semmiből jelent meg gondolataiban, és olyan esetekben mindig pánikroham közeli állapotba került. 

=====

Még egy éve történt az egész, amikor mi még csupán csak barátok voltunk, és ő Mafuyuval volt együtt. Nagyon édesnek tartottam őket, azonban egyre többet veszekedtek, civakodtak, és hiába szerettem volna a békítőt játszani, mert mind a ketten fontosak voltak nekem, s hiába tetszett nekem Yuki, nem volt pofám kihasználni a helyzetet, hogy lehetségesen szinglivé válhatna, sokkal inkább akartam megoldani a párkapcsolati problémáját. Ő viszont ezt nem engedte, nem akarta, hogy belefollyak a dolgaiba, nem szerette volna, hogy rosszul jöjjek ki a szituációból. Azonban volt egy pont, amit nem tudtam szó nélkül hagyni; ez pedig az ikonikus "meghalnál értem?" kérdése volt a fiúnak. Aznap velük voltam, és egy hatalmas pofont kevertem le Mafuyunak. Nem értettem, hogyan kérdezhet ilyesmit valaki, egy vita kellős közepén. Persze majdnem meg is ittuk a levét ennek. 

Volt egy amolyan képesség féleségem, hogy megéreztem dolgokat. Ezek pedig általában meg is történtek, s ez ebben az esetben is így volt. Egész nap feszengtem, liftezett a gyomrom, és izzadt a tenyerem, a belső hangom pedig azt üvöltötte, hogy menjek át Yukihoz. Amint lehetőségem nyílt eme cselekedetre, már szaladtam is a fiú lakása felé. Dörömböltem az ajtón, de senki nem nyitotta ki. Mivel tudtam, merre tartják a pótkulcsot -s ez a hely nem volt olyan klisés, mint a szőnyeg alatt, vagy egy virág gyökerei között-, így meg is kerestem, és sietően nyitottam is a nyílászárót. Utam a fiú szobájába vezetett, ahol csörömpölést hallottam, hát benéztem. Yuki csatak részegre itta magát, és épp egy széket igyekezett valahogy elhurcolni egy kötél alá. A vér is megfagyott egy pillanatra az ereimben, és riadtan sprinteltem felé, ellökve őt, így a földre estünk.

- Yuki! Jézusom! Mit csinálsz?- fogtam kezeim közé arcát rémülten, de ő csak zokogni kezdett.

- Én... azt mondtam.. bármit... megteszek érte - mondta ki alig érhetően ezeket a szavait, mire leesett a tantusz. Mindezt Mafuyu, és a hülye kérdése miatt tette volna. Szorosan magamhoz öleltem, életemben nem féltem még annyira, mint azon a napon. El sem akartam engedni, nem mertem.

- Nem csinálsz te semmit, hallasz? Meg ne merj halni...- sírtam el magam, ahogy simogattam a hátát.

- Van még értelme ennek?- csuklott el a hangja, ahogy ruhámba kapaszkodva kezdett el keservesen sírni. 

- Mindig van értelme...- susogtam a fülébe. 

Mellette voltam, amíg kijózanodott. Vele aludtam, borogattam, simogattam, amikor hányt, és mindig cseréltem mellette a lavórt, ha teleokádta. Reggel csináltam neki reggelit, és az anyjáéknak egy árva szót sem szóltam arról, ami történt. Megmostam a haját is, készítettem ki neki új ruhát. Ő pedig csendesen figyelte minden mozdulatom, és gondolkodott.

=====

- Szóval akkor veszel nekem sütit?- nyomtam puszit ajkaira.

- Nincs is más választásom, jól gondolom?- cirógatta meg arcom.

- Nem hát - vigyorogtam rá.- Ezzel jár az, hogy velem vagy.

- Szóval azzal, hogy őszintén boldog vagyok, és semmi bűntudatot nem kell éreznem, és elégnek gondolhatom magam végre?

- Ahogy mondod. Nekem mindig elég leszel - fúrtam a fejem nyakához, mire szorított ölelésén.

- Nem tudom elégszer megköszönni, hogy vagy nekem, [Név]..

- Nem is kell. Nem azért csinálom, hogy hálálkodj, butus - nyomtam puszit nyakára.