Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Keiji Akaashi x Reader

Itt is az új rész ittvagyokragyogok kérésére, remélem tetszik ^^

∆ Akaashi szemszöge ∆

Az osztályfőnökünk bejelentésére, az igazgatónő engedélyével, elmehettünk egy egész hetes osztály kirándulásra. Igazából örültem is neki, így legalább nem kellett tanulni, csak programokra járkálni és elütni valamivel az időt, ami valljuk be, milliószor jobb, mint a padban poshadni. Ugyan a csapat csak lelkesített, hogy végre egy kicsit kikapcsolódhatok, azért aggódtam Bokuto-san miatt, elvégre ki tudja mennyire lesz kezelhetetlen ismét.

Hétfőn, reggel kilencre volt megbeszélve a találkozó az iskola előtt, ahol egy hatalmas busz várt minket. A tanárnő mindenkit kipipált a névsorból, aki felszállt a buszra, így viszonylag gördülékenyen ment az indulás. Mielőtt a busz kigördült volna az útra, az osztályfőnök kiosztott mindenkinek egy A4-es lapot, amin szombatig fel voltak sorova a napi beosztásaink. A keddi nap ebéd utána programján viszont megakadt a szemem. Operaház látogatás, ahol egy feltörekvő, velünk egyidős lány, [Teljes Név] zongoraszólóját hallgatjuk majd meg. Mivel nem szándékoztam társalogni a buszon senkivel, így telefonomon zenét elindítva kerestem rá a lányra. Azonnal fel is dobta a kereső az Instagram fiókját, így nem stalker módra, de elkezdtem nézegetni a fényképeit. Nagyrészt a zongorájánál ülve volt feltöltve fotó róla, de volt pár kép az állatairól is, valamint képek róla a barátaival.

Megfogott a zongorista képeken komolysága és koncentrációja, de amikor [Szemszín] szemeivel is mosolygott, nem csak a szájával, s sz aprócska kis gödröcskéi is kirajzolódtak közben, valahogy megdobogtatta a szívem. Hirtelen felindulásból be is követtem, s néhány képénél megnyomtam a szív ikont -noha szívem szerint az összesnél megtettem volna-, majd lezártam a telefonom, s csak bámultam kifelé az ablakon abban a pár órában, amíg úton voltunk, de gondolataim minduntalan visszatértek a [Hajszín] tincsekkel rendelkező lányhoz.

~~~

Keddre mindenkinek a legjobb formáját kellett hoznia, a legcsinosabb, legelegánsabb darabot kellett felvenni, ami a bőröndünkben benne volt. A tanárnő az odavezető úton csak áradozott a lányról, aki mint kiderült a testvérével közös legjobb barátnőjüknek a lánya. Csak úgy ittam magamban csendesen a szavait, ahogy mesélt a lányról; hogy milyen vidám, kedves, aranyos, állatbolond, jó tanuló, vicces és nagyon imádnivaló. A többieket nem kötötte le, de engem nagyon.

Beültünk a helyünkre, középtájt foglalt nekünk székeket a tanárnő, így pont jó lálátással voltunk a színpadra. Míg osztálytársaim beszélgettek, addig én izgulva vártam, hogy a vékonyka lány felsétáljon a zongorához. Mikor ez megtörtént, mikor meghajolt és köszönetet mondott mindenkinek, aki eljött azon a napon, a szívem hevesen kezdett verni. A darab két órán át tartott, amiből nagyjából a feléig csak saját szerzeményt vagy ikonikus darabokat adott elő, a másik felében pedig feljött egy másik lány is, aki énekelt hozzá. Egyszerűen lélegzetelállító volt hallgatni, ahogy hiba nélkül pörögtek az ujjai a billentyűkön, s ahogyan teljesen átérezte a zenét, amit éppen játszott. Egyszerűen megbabonázott, le sem bírtam venni a szemem róla.

Miután vége volt a fellépésnek, a tanárnő kiadta parancsba, hogy oda megyünk az épületen belül, ahova akarunk és endélyezett, addig amíg nem csinálunk bajt, de mivel ő ment a fellépőkhöz a kisszobába, nem volt gonja azzal, ha valaki vele szeretne menni. Persze én azonnal mellé szegődtem, s követtem a kemény faajtó mögé.