Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Oboro Shirakumo x Reader

Meg is hoztam az új részt MOONEIKEV kérésére, remélem tetszik ^^

- Oboro!- kiáltottam utána, miközben az iskolából kirontva rohantam le a lépcsőn. A fiú már előrébb tartott a barátaival, de amint meghallotta a hangom, mosolyogva megfordult, és várt arra, hogy odaérjek.- Szia!- vigyorogtam rá, miután megálltam előtte.

- Szia, [Név]-chan - figyelt engem vidám tekintettel.- Szeretnél valamit?

- Gondolkodtam, és öhm... Mit szólnál hozzá, ha esetleg ma vagy valamikor elmennénk meginni valamit?

- Örömmel, ma ráérek - bólintott.- Srácok, ma menjetek haza nélkülem - fordult meg.- Majd még dumálunk.

Azzal egy ökölpacsit követően már vissza is fordult irányomba, míg a fekete és a szőke hajú elindultak otthonuk irányába együtt. Oboroval régebb óta voltunk barátok, mint ők, így egy kicsit jól esett, hogy még mindig első választásnak érezhettem magamat az életében. Mindig is imádtam a társaságában lenni és szerettem, hogy nyugodt szívvel adhattam magamat a társaságában. Előtte nem kellett egy cseppet sem megjátszanom magam, és ezt szerettem talán a legjobban benne. Olyan volt ő a számomra, mint egy óriási energia és szeretet csomag, amit akármikor felbonthatok, ha szükségem volt rá. Persze nem kihasználtam őt, hiszen én is igyekeztem legalább annyi mindent biztosítani a számára, mint amennyit ő tudott nyújtani nekem.

Végül a kedvenc kis kávézónkba mentünk. Nem volt túl nagy híre, pedig mennyei ital és sütemény kínálatot tudhattak maguknak. De talán pont ezért szerettük, ugyanis nem voltak sokan a beltérben, és teljesen családias hangulat uralkodott az épületben. Már ismertek minket a személyzet tagjai, így széles, őszinte mosollyal érdeklődtek a napunkról, amíg elkészítették az italunkat, s tányérra tették a választott süteményünket. Leültünk egy csendes kis sarokba, és a csészénkben lévő barna löttyöt kevergetve, beszélgetésbe elegyedtünk. Igaz, nem beszéltünk hosszú órákig minden egyes nap, de amikor alkalmunk volt egymás társaságában lenni, nehezen tudtuk befogni a lepénylesőnket. Hírek igazi hadát zúdítottuk egymásra, s áhitattal hallgattuk, amíg a másik beszélt. Szerettem a hangját. Szerettem a beleélését, ahogyan magyarázott. Szerettem, ahogy gesztikulált. Ahogyan előadott bizonyos embereket. Ahogy csillogott a szeme. Szerettem, hogy amikor teljes szívéből húzta mosolyra ajkait, kis aprócska gödröcskék jelentek meg az arcán. Talán jobban szerettem minden külső és belső tulajdonságát is, mint ahogyan kellett volna. Ahogyan egy barátnak kellene néznie a másikra. De semmiért cserébe nem rontottam volna el egy ilyen vallomással azt a barátságot, amit már hosszú éveken át építettünk ketten.

Legalábbis most még nem. Majd talán később. Ugyan mi baj lehetne abból, ha halasztom még? Még senki nem halt bele abba.

- Hazakísérlek. - Inkább volt kijelentés, mintsem kérdés a részéről, így nem is ellenkeztem. Mosolyogva bólintottam rá a felajánlásra. Összepakoltunk a kis asztalunkon, hogy ne hagyjunk óriási kupit az ott dolgozóknak, majd betoltuk magunk után a széket, és hangosan elköszönve a személyzettől, kiléptünk a kissé lehűlt levegőre. 

Amíg a házunkhoz nem értünk, szinte csak azon morfondíroztam, hogy mikor lenne a legjobb időpont kitálalni neki. Persze nagyon szerettem azt is, ahogyan a dolgok akkor álltak közöttünk, de reméltem, hogy talán viszonozná az érelmeimet, és akkor tündérmesébe illően élhetnénk együtt, mint a herceg és a hercegnője. Szép kis álom volt. 

=====

Elhatároztam, hogy miután mindannyian letudtuk a hősgyakorlatot aznapra, beszélek vele. Ki akartam tálalni neki, nem bírtam tovább. Képes voltam mindent kockára tenni a hülye érzéseim miatt, melyeket utólag szívesen megtagadnék, hogy ne legyen akkora fájdalom visszagondolni arra a napra. 

Én nem voltam ugyanannál a hősügynökségnél, mint a fiúk zöme. Én inkább erdős területre specializálódtam, így egy olyan ügynökség kérését fogadtam el annak idején, akik pontosan ilyen terepeken dolgoznak. Ebből fakadóan ugyan nem tölthettem a barátaimmal a gyakorlati napokat, de nem bántam. Élveztem azt a helyet, ahol végeztem a munkámat, és azt, ahogyan tanítgattak. Még otthon megírtam egy levelet, amit oda terveztem adni neki. Egy vers volt benne, amit én magam írtam a számára. Nem voltam nagy költész, de a szívem minden dobbanását beleírtam. A táskámba csúsztattam a borítékba helyezett kis lapocskát, mielőtt elindultam volna, hogy egyből a fiúk ügynökségéhez mehessek. A dolgok azonban nem úgy alakultak, ahogyan azt elterveztem. 

Amíg buszoztam a célirányom felé, a hírcsatornák megőröltek, és egy tragikus, mégis hősies halálesetről számoltak be. Nem tudtam, hogy szándékosan nem mondták-e ki a személy nevét, vagy csak későn csatlakoztam a tudósításhoz, mindenesetre rettegtem. Féltem, hogy bekövetketett az, amit a legkevésbé sem akartam megtapasztalni. Nem is mertem kutatni a neten, a saját szememmel akartam meggyőződni a dologról. Leszálltam a buszról, s szaladtam a hatalmas épület felé. Szemeimmel a fiúkat kerestem, pontosabban egyetlen fiút, de tudtam, hogy a barátaival lesz, ha életben van. Ha.

- Hol van? H-Hol van Oboro?- álltam meg a szőke fiú előtt, akinek pirosak voltak a szemei, s arca is fel volt puffadva. Sírt. Nem, nem lehet igaz!

-  [Név]... Úgy sajnálom..!- simított a karomra vigasztalóan, de én kishíján összeestem. A térdeim megremegtek testem súlya alatt, s hirtelen ezer mázsásnak éreztem azt a súlyt, amivel a földön álltam. Látásom egyre jobban homályosult el, a torkom kiszáradt, a gyomrom felfordult és öklendezni kezdtem. Sikerült ugyan visszatartanom a kikívánkozó ebédemet, de ez nem derített jobb kedvre. 

- Nem lehet...- nyüszítettem elhaló hangon magam elé, és könyörögve fürkésztem Hizashi arcát, reménykedve abban, hogy csak megtréfálnak a többiekkel, és hazudik. De nem. Helyette az ő szeméből is ismételten potyogni kezdtek a könnyek. Ekkor tört össze igazán a szívem, s hangos, fájdalmas zokogásba kezdtem. - Képtelenség!- sikítottam fel fájdalmasan, ahogy lerogytam a földre.- Miért pont ma? Most? Egyáltalán miért halt meg? Élnie kellene!- Nem sok mindent lehetett kihallani abból, amiket mondtam, de nem is érdekelt. Nem ez volt a lényeg. Úgysem tudott volna senki válaszokat szolgáltatni nekem. Egyszerűen csak túlságosan fájt a legjobb barátom, és életem legelső szerelmének elvesztése. Életemben addig sosem tapasztaltam akkora mértékű fájdalmat, keserűséget és gyászt. Mintha több tonna beton alá rejtettek volna el; nem kaptam levegőt.

- Segítség..!- suttogtam magam elé épphogy hallhatóan, vékony hangon. [...]

Mint az kiderült, a Sors undorító fintora volt, hogy ugyanazon a napon akartuk bevallani egymásnak az érzéseinket. Yamada és Aizawa beszámoltak arról, hogy Shirakumo már jó ideje szeretett engem jobban is, mint csupán egy barátot. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek abban a pillanatban. Ő halott, nem mondhatta el nekem, hogy szeretett éltében. Én pedig éltem, de mégsem voltam képes kifejezni neki, mennyire belé habarodtam. 

" Kedves Oboro!

        Azt hiszem, jelenleg csak ennyit tudok tenni azért, hogy tudjunk beszélni. Vagy legalábbis én tudjak hozzád szólni. A srácok elmondták nekem, hogy mit éreztél irántam, amikor még életben voltál. Te idióta! Ha hamarabb mondtad volna el, most nem töprengenék azon, hogy mi lehetett volna... De nem hibáztatlak, én sem tudtam magam hamarabb rávenni, szóval asszem ugyanannyira vagyok nyuszi, mint te. Azt hiszem, ezt a becenevet adtam volna neked. Mert olyan édes vagy, mint egy nyúl, és ugyanúgy szagolsz meg dolgokat, mint egy nyuszi. Össze-vissza írok, sajnálom. Nem tudom rendesen összeszedni a gondolataim, szóval csak leírom, ami az eszembe jut. Hiányzol. Kimondhatatlanul és elmondhatatlanul. Mintha kitépték volna a lelkemet, megrágták és, gyomorsavba áztatták, aztán a budiba ürítették volna. Végül pedig visszaszögelték volna belém. Nyomorultul érzem magamat. De nagyon szeretlek. Jobban, mint el tudnád képzelni. Azt terveztem, hogy minden hónapban írok neked egy ilyen levelet. Eleinte minden nap akartam, de rájöttem, hogy rá kell kényszerítenem magam arra, hogy szép lassan elengedjelek. Lehet eleinte még hetente fogok körmölni, de lassan átszokok majd a havi levelezésre. A szívem csakis érted dobog. Szeretettel ölel: [Teljes Név] <3 "

Azzal betettem egy borítékba a levelemet, csókot hintettem rá, s egy öngyújtó segítségével elégettem. A hamvakat pedig összeszedtem, s egy zárható üvegbe tettem, amit bevittem a szobámba, hogy mindig velem lehessen.