Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Rintaro Suna x Reader

Kivételesen kisajtoltam magamból még egy részt, szóval alxakvc kérésére, itt is az új, remélem tetszik csz (ajánlom, hogy értsd a viccet Hexa xD)

Már megint ez a két idióta majom volt a nyomomban. Komolyan mondom, egy nyugodt percem sem volt, amióta megismertem az ikreket. Még magam sem tudtam eldönteni, hogy bánom a dolgot, vagy örülök neki. Valahogy a kettő között lehetek talán. 'Samu még a jobbik eset volt, mert mikor nem volt mellette testvére, csak lazultunk és nem volt muszáj megszólalnom; megértette, hogy fel kell töltődnöm ahhoz, hogy értelmes emberi társalgást legyek képest folytatni. Na 'Tsumu a teljesen fordítottja volt mindig is pörgött, nem hagyott sokszor időt hátra dőlni, hogy kipihenhessem a nap fáradalmait, amit az osztályom folyamatos üvöltözése, dobálózása és pad borítgatása okoz. 

A jelenlegi helyzet viszont már szinte megszokott volt. Az iskolában bújkáltam, mint minden hétköznap az utóbbi két hétben. Ezzel csak egy baj volt: ismerték a rejtekhelyeim. Szinte lélegezni sem volt időm, úgy kellett rohannom előlük. Persze ezzel majdnem pánikrohamot okozva saját magamnak, mert megbámultak a diákok, hogy mégis mi a fenét csinálok én. 

- Úgysem menekülsz, [Név]-chan!- kiabálta utánam a szőkére festett hajú, de én csak töretlenül rohantam előre, miközben próbáltam kihúzni ép bőrrel szünet végéig. 

- Még megpróbálhatom, idióta Miya..- morogtam magam elé lihegve, s ekkor megszólalt az életet mentő csengő.- HÁH!- azzal, mivel pár teremmel arrébb voltam csak a saját termemtől ekkorra, berohantam és levetettem magam zihálva a padra. Persze az ikrek nem adták fel. Miért is tették volna. Osamu végig itt várt, fivére pedig hatalmas, önelégült vigyorral ajkain lépett be a terembe.

- Szia, [Név] - intett Osamu a padom mellől, mire elfogadtam a vereségem, s felsóhajtottam. 

- Neked is szia, 'Samu..- hajtottam előre a fejem.- Essünk túl rajta...

- Csatlakozz már menedzsernek, kérlek! Vigyáznánk rád, esküszöm! Senki nem merne kibaszni veled, még egy ferde pillantást sem kapnál, ígérem!- kezdte a hegyi beszéded Atsumu.

- Ha lehet, pillantásokat sem kérnék.. ki tudnád vágni a szemüket? Az esetleg segítene - vontam fel a szemöldökeim, ahogy szemeibe néztem.

- Öh.. nem?

- Akkor ezt buktad, szupersztár játékos...- mormogtam, s inkább a szürke hajúhoz fordultam.- Verj már belé egy kis értelmet kérlek... Minek vagy benne egyáltalán te is?

- Mert nem olyan rossz, mint amilyennek hangzik - vont vállat, s megpaskolta a fejem.- Tényleg minden rendben lenne, fontold meg. Gyere, hagyjuk mára békén ezzel, őstulok - azzal megragadta testvére karját és kirángatta a teremből.

- Istenek, segítsetek rajtam...- fejeltem le a padot.

=====

Végül arra sikerült csak rávenniük eleinte, hogy megnézzem az egyik edzésüket. Egyszerre volt rettenetes és iszonyatosan jó élmény. Nagyon ijesztő volt, hogy eleinte bámultak, ráadásul szinte mindegyik egy villanypózna méreteivel rendelkezett hozzám képest, így olyan érzésem volt, mintha hatalmas óriások hajoltak volna fölém, s éhes tekintettel vizslattak volna. De a végére sokkal inkább kerített hatalmába az az érzés, hogy milyen jó nekik; itt vannak egymásnak, jól működnek együtt és mennyire ügyesek. 

Hosszasan fontolgattam pár napig a döntésem, ami végül az lett, hogy csatlakozom. Persze az ikrek nagyon örültek neki, de nem mondtam el nekik, hogy a döntésem nagy részét az teszi ki, hogy bejön az egyik csapattársuk és csak így tudok a közelében lenni úgy, hogy ne tűnjek furcsának. [...]