Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Takanobu Aone x Reader

Itt is az új rész ViolaKajtor kérésére, remélem tetszik ^^ Illetve Vanadyn2_0 remélem sikerül egy kicsit feldobnom a napod ezzel a kis szösszenettel <3

- Őszinte leszek veled, [Név]...- fonta össze a karjait maga előtt a nővérem, amikor egy hűvösebb napon kiültünk a verandára forrócsokit iszogatni. Lábait felhúzta a kipárnázott széken, egyértelműen kezdett fázni, de nem akart bemenni. Elvégre akkor apáék meghallanák azt, amiről csevegünk, és csak így lehettünk kettesben. Érdeklődő tekintettel pillantottam magam mellé, őrá.- Kedvelem a barátodat, de valahogyan minden alkalommal amikor rám néz, fagyos hideg fut végig a hátamon - nevetett fel, mire mosolyogva horkantottam egyet, egy szemforgatással megspékelve. 

- Sokaktól hallom ezt - feleltem mosolyogva.- Pláne amikor csak edzésen vagy meccseken látják őt, ahol minden koncentrációját a játékra fordítja, és olyankor valóban elég komor arcot tud vágni. De nem is tudom... Engem azt hiszem pont ez fogott meg benne - vontam vállat, ahogy belekortyoltam a meleg italba. 

=====

Mindig is szerettem nézni azt, ahogyan mások röplabdáztak. Talán ez amiatt volt, hogy kiskoromban sokat figyeltem, ahogy apa és az öccse játszottak. Legtöbbször kettesben, de sokszor a régi csapatuk összejött, és olyankor mindig magával vitt engem is a baráti megmérettetésekre. Ez pedig mit sem változott az évek során. Még mindig eljártam apa meccseire, de amióta valamiféle csoda folytán közelebb kerültem a fehér hajú fiúhoz, azon kaptam magam, hogy minden versenyére elmentem szurkolni, és rengeteg edzésén is részt vettem. 

- Izgulsz?- néztem fel a colosra, miközben hazafelé sétáltunk a gyér hóesésben, egy-egy finom forró rámen megevése után. 

- Nem jobban, mint általában - vont vállat, s arcát a zöld sálba temette, amelyet nyaka köré tekert.- Csak egy edzőmeccs lesz, nincs valódi tétje.

- De még így is görcsös vagy miatta - böktem oldalba a könyökömmel, mosolyogva.- Ha gondolod, aludhatsz nálunk. Elkísérlek holnap a buszhoz.

- De nagyon korán indulunk. Nem aludnál inkább?- nézett le rám és egy picit megszorította a kezem a kabátja zsebében, ahová a felé eső kacsóm bedugta, hogy felmelegíthesse.

- Hétvége lesz, majd alszok, miután hazaértem, és te is írsz, hogy épségben megérkeztetek a csapattal. 

- Hm..- mosolyodott el, ahogy egy hangyányit oldalra billentette a fejét.- Amíg neked megfelel, addig nekem sem probléma. Én öhm... szeretek veled lenni - kapta el a tekintetét, miközben az arca egyre jobban elpirult. Arcomon széles vigyor terült szét, e látványt figyelve, így egy kicsit közelebb húzódva hozzá, adtam egy aprócska ölelést neki. 

- Én is nagyon szeretek veled lenni, Takanobu - szökdécseltem mellette.

=====

Már bőven eltelt két óra is, mire felhívott a párom. Egészen addig le sem feküdtem aludni, csak felhangosítottam a mobilom, és igyekeztem elfoglalni magam valahogyan. Valamiért mindig féltettem őt, és az egész csapatot is vele együtt, amikor hosszabb buszútra keltek, hiába voltam tisztában azzal, hogy aki sofőrnek szokott állni, igazán lenyűgözően vezet. Talán természetes is az, hogy az ember ennyire aggódjon a másik fele egészségéért és jóllétéért. Én legalábbis annak könyveltem el. Hisz nem akartam, hogy baja essen, vagy akármi rossz történjen vele, ne adja isten, el is veszítsem. Az ilyen kiruccanások pedig rengeteg veszélyt rejtettek; elég egyetlen figyelmetlen seggfej az útra, ha nem tudsz hova lekanyarodni, és máris egymásba ütközhettek. 

- Hála az égnek, már kezdtem azt hinni, hogy egy egész csapatnyi felső-közepes lesz a hírekben...- túrtam a hajamba, megkönnyebbülten felnevetve, amikor a kijelzőn az Ő nevét pillantottam meg. 

- Megnyugodhatsz, senki sem sérült meg. Pontosabban, ami azt illeti lehetséges, hogy valakit megvernek, mert Kogane egész végig hangosan akart mindenkivel beszélgetni, ezzel sokakat felkeltve - sóhajtott egy nagyot. 

- Oh, az a fiú... Nagyon szeretem őt, de nem ártana, ha valaki tényleg meg tudná nevelni őt - ráztam a fejem nevetve, ahogy elképzeltem a szituációt.- Milyen a szállás?

- Még nem tudom, kint maradtam, hogy felhívhassalak, amíg a többiek bementek az edzővel és a másik csapattal. 

- Hát ez édes - kuncogtam.- Majd kérek szépen élménybeszámolót, minden egyes program után. Szurkolok nektek, fiúk. Megmutatjátok a többieknek, hogy milyen is a Date Tech fala!

- Igyekszünk majd büszkévé tenni téged, és az iskolát - biccentett egyet a vonal túlsó felén.

- Na menj, pakolj ki. Én addig visszafekszem aludni, mindenképp kereslek majd, mikor felkeltem. Mulass jól, szeretlek.

- Én is szeretlek, [Név]. Aludj jól, szép álmokat.

- Jó meccseket - ásítottam egy nagyon, és mosolyogva nyomtam ki a hívást.

Az emberek általában szenvedni szoktak, amikor a partnerük hirtelen néhány napra, esetleg hetekre, vagy hónapokra, évekre nyúlóan akár, de elutazik. Messze kerülnek egymástól, és rákényszerülnek arra, hogy telefonon vagy más eszközön vegyék fel egymással a kapcsolatot. Nálam valahogyan ez nem alakult ki. Mármint persze, hiányzott Aone minden egyes alkalommal, amikor muszáj volt távol lennie tőlem, de sosem haltam bele. Hiányzott, de nem kínzott, nem kényszerített térdre a kialakult helyzet. Meglehet, hogy csupán attól, mert tudtam, miért van távol. Az is lehetséges opció, hogy azt csinálhatta, ami boldoggá tette, ez pedig engem is feltöltött. De a valóság -persze mindezek az érvek mellett-, nem volt más, mint az: tudatában voltam annak, hogy vissza fog térni kis időn belül. Tudtam azt, hogy mennyire hiányoztam én is neki, és milyen nagyon visszavágyott hozzám. A karjaimba. Minden alkalommal, amikor megpillantottam az arcát, más volt. Olyan volt, mint amilyen emberek között, nélkülem szokott lenni. De amint ő is észrevett engem, teljesen megváltozott a tekintete, az aurája. Boldogság lengte őt körbe, a szemei, vonásai pedig teljesen meglágyultak. Testtartása is kissé lazább lett, már nem feszültek többet az izmai. Szerelmesnek nézett ki, minden adandó alkalommal, amikor csak a szeme elé kerültem. Senki másra nem nézett így, csakis rám. Ez pedig boldogsággal és büszkeséggel töltött el. Ez volt az indok, hogy miért voltam izgatott, mintsem letört, akárhányszor napokig elment otthonról. 

De persze azért semmi nem volt jobb annál az érzésnél, ami elöntött az összes alkalommal, mikor viszont láttam. A testének melegénél, karjainak szorításánál, kellemes illatánál, és a tekinteténél nem volt felemelőbb dolog az egész világon. Csak szorítottuk egymást mindig hosszú-hosszú pillanatokon keresztül, s fel sem merült egyikünkben sem a gondolat, hogy el kellene engednünk a másikat. Csak öleltünk, és szerettünk. 

- Jó, hogy itthon vagy...- motyogtam a mellkasába mosolyogva.

- Jó, hogy te vagy az otthonom...- dörmögte vidáman.