Anime Oneshots II. Kérések: Zárva

Sasuke Uchiha x Reader

Itt is az új rész fcjzvjnj kérésére, remélem tetszik ^^ Illetve itt is szeretnék mindenkinek kellemes karácsonyt kívánni <3

Tizenegy éves voltam, amikor a szüleim elhunytak, azóta pedig nem is igazán szeretem a telet. Egy havas úton kellett hazafelé jönniük a munkából, és a szembe lévő sávból az egyik sofőr nem tudott a csúszós aszfalt miatt jól kanyarodni, így a mi kocsinkba ütközött, ezzel elvéve először az apám, majd a kórházban már az anyám életét is, aki néhány órával tovább bírta a sérüléseit, mint a férje. Karácsonyi nagy bevásárlást tartottak, rám pedig a nagymamám vigyázott, elvégre nem szerették volna, hogy sokáig talpon legyek, szünet ide vagy oda. Ez az egyetlen oka volt annak, hogy nekem semmi bajom nem esett. Nos, fizikailag.

Hosszú, hosszú éveken át voltam magam alatt, és kívántam, hogy bárcsak én is aznap a járműben lehettem volna. Nagyanyámék magukhoz vettek, és igyekeztek tisztességes, valamire való gyereket nevelni belőlem, amennyire csak kitelt tőlük. De hiába lettem jobban, amint elmúlt a hideg, fagyos idő, amint újra megcsapott minket a hideg szellő, azonnal begubóztam, és a mentális állapotom egyre instabilabbá vált legalább a tavasz kezdetéig. Végig a kis hold alakú nyakékem szorongatva, könnyeim nyelve aludtam el ebben az időszakban. A kis ezüst láncot még az ötödik születésnapomra kaptam a szüleimtől. Akkor még nagy volt rám, leért majdnem a hasamig is, de ahogy nőttem, úgy állt egyre jobban rajtam. Ragaszkodtam ahhoz az ékszerhez, egyszer sem voltam hajlandó levenni; sem fürdéshez, sem a testnevelés órákhoz vagy uszodába. Senkinek nem mondtam el a diákok közül az okát, így is elég volt nézni a szánakozó tekinteteiket, nem volt szükségem szánalomra vagy a részvételükre. Nem ismerték a szüleimet, engem pedig épphogy, szóval nem éreztem túlzottan őszintének a megnyilvánulásaikat. 

Így viszont egy kicsit közelebb kerültem Narutohoz és a barátaihoz. A fiút sokan kirekesztették, és megláttam benne a hasonlóságot, szóval elkezdtem vele beszélgetni, ezzel pedig belesodortam magamat az ő triójukba. Nem bántam, elkélt egy normális baráti társaság, amiből akkoriban nem igen dúskáltam. A szőke remekül fel tudta vidítani a körülötte lévőket, hacsak nem valami oltári nagy hülyeséget tett vagy mondott, Sakura jó hallgatóság volt, megértette a körülötte lévőket, Sasuke pedig tökéletes logikai megoldásokkal rukkolt elő a problémákra, és csak akkor beszélt, ha muszájnak érezte. Sokszor kértem tőle tanácsokat, amikre eleinte húzta a száját, majd idővel már ő jött oda hozzám, ha valamit észrevett és tudott rá egy olyan módszert, amiben biztos volt, hogy működne. A télre azonban soha nem volt megoldása. Nem is kértem, de tudtam, hogy nem tudna mit tenni. Pontosabban azt hittem. 

Újra bezárkóztam a négy fal közé, miután leesett az első hó. Egyesek örülni szoktak ennek, hiszen rengeteg mókás dolog kulcsa volt a pelyhekben szállingózó fehér víz, nekem viszont még mindig rémálmokat okozott. A srácoknak azonban ez abban az évben nem tetszett. Naruto igyekezett elrángatni karácsonyi vásárokba, korcsolyázni, enni, de szinte mindet lemondtam az utolsó pillanatban, vagy már akkor, amikor felhozta. Sakura próbált kedveskedni; hozott olyan dolgokat, amikről tudta, hogy szerettem, sütött és főzött nekem mindenféle finomságot, igyekezett elterelni a gondolataimat azzal, hogy átjött beszélgetni, felhívott vagy rám írt. Sasuke pedig nem tett semmit. Látszólag legalábbis, de az egyértelmű volt, hogy valami bökte a csőrét. Ő nem keresett fel, nem akart felhívni, vagy elrángatni emberek közé. Szimplán csak a megszokott időpontokban rám írt, hogy aznap is játszunk-e együtt. Volt egy játék, ami mind a kettőnknek megvolt, és mivel lehetett másokkal is együtt játszani benne, minden szerdán, pénteken és vasárnap együtt játszottunk azzal. Talán ez volt az egyetlen dolog, ami sikeresen tartotta bennem a lelket, ugyanis monoton volt, megszokott, tudtam, mikor fog írni. A többiek olyan erőltetetten igyekeztek jobb kedvre deríteni, hogy minden szavuk emlékeztetett a baleset napjára. Sasuke azonban természetes volt, nem akart olyat rám erőltetni, ami kiránthatna a megszokott hétköznapokból, hiszen tudta jól, hogy azzal csak ártana nekem. Amit akár bevallott mások előtt, akár nem, de soha nem állt szándékában fájdalmat okozni nekem. 

Sasuke: Felhívhatlak?

Jött az üzenet a fiútól, amikor pénteken már fél órája bolyongtunk, keresve ládákat. Általában ha valamit akartunk a másiknak mondani, azt a játékbeli chat funkcióval megoldottuk. Kicsit meglepett így, de végülis nem bántam volna, hogy halhatnám a hangját, így belementem. 

- Volna kedved elmenni sétálni? Tudom, este van és hideg, de volna valami, aminek szerintem örülnél. 

- Nem is tudom... Pizsamában vagyok - húztam a számat, miközben a legelső kézzel fogható kifogással megpróbáltam kihúzni magam a program alól. 

- Tizenegy óra van, nem hiszem, hogy azt fogják nézni az emberek. Amúgy meg kabátban leszel, szóval a felső részed lényegtelen.

- Nem fogod hagyni, hogy nemet mondjak erre, igaz?

- Eltaláltad. Húsz perc és a házatok előtt vagyok. Addigra szedd össze magad.

Azzal megszakította a hívást. Bő tíz percig biztosan morogtam, punnyadtam és még elaludni is megpróbáltam, hátha mire ideér, a nagyanyám elküldheti azzal az indokkal, hogy mivel alszok, nem fog egy esti séta miatt felébreszteni engem. Azonban végül megadtam magam, és felvettem egy jó vastag bundával bélelt bakancsot, a kabátommal, sálammal és sapkámmal együtt, és kiültem a nappaliba, hogy ha kopogna, tudjak menni. Nem kellett túlzottan sokat várnom, már hallottam is halkan a kopogást. Annak ellenére, hogy sokszor elképesztő nyersen tudott fogalmazni bárkivel szemben, nem félt attól, hogy esetleg kit bánt meg, kit kelt fel álmából, nálunk mindig odafigyelt arra, hogy ne keltse fel az időseket a házban, ha átjött, és ne mondjon olyan dolgokat, amikkel feldühíthetné őket. 

- Szia - álltam meg előtte, miután bezártam magam mögött az ajtót.

- Szia - biccentett, majd elindult, én pedig követtem.- Őszintén szólva fogalmam nincs mennyire fogsz kibukni, szóval a biztonság kedvéért hoztam zsebkendőt - nyújtott nekem egy tízes csomagolású pakkot, mikor megálltunk egy parkban. Az emberektől kicsit messzebb álltunk, gondolom szándékosan. 

- Mit tervezel..?- néztem fel rá félve.- Talán jobb, ha hazamegyünk - fordultam sarkon, de elkapta a karom, és maga mellé húzott.

- Egyesek szerint a csillagok a halott emberek szellemei. Amikor pedig csillaghullás van, akkor azok a csillagok térnek vissza, akik meg akarják látogatni a szeretteiket, akik még mindig gyászolják őket, és megpróbálják megvigasztalni őket. Nos, annak ellenére, hogy én nem hiszek ebben... - azzal egyik kezével felmutatott az égre, míg a másikkal a vállamat átkarolta - Azt hiszem neked talán segíthet tiszta lappal kezdeni az ünnepeket.

Ahogy pedig ezt kimondta, elkezdtek szépen lassan, egyenként hullani a csillagok. Eleinte nem sok, néhány darab csupán, de ahogy teltek a pillanatok, egyre többen és többen lettek, míg végül szinte az egész égboltot beterítették. A szemeim könnybe lábadtak, térdeim megremegtek, de nem tudtam levenni a szemem róluk. Folyóként csobogtak le a sós cseppek az arcomon, hideg érzést maguk után hagyva minden alkalommal, amikor a hideg szél felénk fújt. De talán igaza volt a fiúnak. Hiába zokogtam mellette, éreztem, hogy hosszú évek múltán végre igazán elkezdtem gyógyulni. Ez kellett ahhoz, hogy ne makacsan ragaszkodjak a gyászba és bántatba, hanem kezdjem elfogadni azt, ami megtörtént. Mire vége lett az egész csomagot felhasználtam orrfújásra és könnyek törölgetésére. Sasuke pedig csak szorosan tartott a karjában, és hagyta, hogy túltegyem magamat a dolgon. Az emberek kezdtek elszállingózni, mi azonban maradtunk. Én hüppögtem, ő pedig állt, mint a cölöp és nem erőltette azt, hogy bármerre is elmozduljunk a tömeggel együtt. Várt arra, hogy miként reagálok.

- Köszönöm, hogy elhoztál..- néztem végül a szemeibe, ahogy gyéren, de elmosolyodtam.

- Tudtam valamennyire segíteni?

- Rengeteget segítettél, Sasuke - döntöttem a fejem vállának, karjaimmal pedig átöleltem a derekát. Olyan fáradt voltam már a hirtelen rám törő könnyektől, hogy azonnal el tudtam volna aludni, de túl hálás voltam ahhoz, hogy csak úgy hazainduljunk.

- Örülök..- mormogta megnyugodva, és szorosan ő is magához ölelt, fejét az enyémre hajtva. Pár percig így álltunk csak, jobbra-balra dőlöngélve, mire elléptem tőle egy kicsit.

- Menjünk haza aludni.

- Úgy érted, hogy-

- Gyere te is. Igen - bólintottam.- A barátom vagy, és szükségem van rád.

- Legyen - biccentett egy aprót, parányi kis mosollyal az arcán, majd miután homlokon csókolt, együtt elindultunk haza.