⚜️Szerelem szárnyai⚜️ ~AOT

140. Áldozat

Légzésemre koncentrálva egy ismeretlen hang törte meg a nyomasztó csendet.

- Kérem hallgasson meg! Eren Jaeger halott. Az óriások ereje úgy szintén megszűnt létezni. Most már mindannyian csak átlagos emberek vagyunk.
- Tudod bizonyítani? Itt és most?! - kérdezte egy zaklatott férfi hang.
- Ha vérvizsgálatot szeretne... - szólalt meg az előző férfi.
- Azt mondtam itt és most! - ordította egy másik ideges hang.
- Kérlek bizonyítsd nekünk. Ember vagy... vagy óriás?!

Zakatoló szívvel a kiabálás felé indultam.
Egy csapat marleyi katonába botlottam. Fegyverüket egyenesen valakire szegezték. Nyújtózkodva, megláttam, hogy nem egy személyre, hanem több tucat emberre fogták a puskájukat.

Eldiai emberek egy csoportban álltak.
Lélegzetemet visszatartva néztem végig az embereken. Reiner, Pieck, Annie életben voltak. Két kisgyerek szorosan a magas szőke férfi mellett álltak. Falco és Gabi.

Kikerekedett szemmel bámultam a kislányra. Ha ő ember... ezek szerint...
Magasabbra nyújtózkodva kiszúrtam még két fontos személyt. Conniet és Jeant.

Szám elé kaptam a kezem. Örömömben legördült egy könnycsepp az arcomon.
Eren betartotta a szavát. Tényleg eltörölte a titánerőt.

Egyik marleyi katona megfordulva ijedten rám szegezte a fegyverét.

- Te is közülük való vagy? Ugye? - kérdezte feszülten.
- Igen. Eldiai vagyok.
- Hé Muller! - kiáltott előre a marleyieket képviselő férfi felé.
- Itt is van egy! El akart szökni!
- Mi?! Én nem. Pont, hogy ide tartottam!

Katona megragadva a karomat, egyenesen előre lökött utasítva, hogy menjek „vissza" a többiekhez.

Engedelmesen az eldiai társaimhoz sétáltam.

Reinerék csodálkozóan pillantottak felém. Egészen Jean és Conniehoz ballagtam. Nem mertem oda rohanni hozzájuk, mert akkor valószínűleg a marleyi katonák azonnal tűzet eresztenének belénk.

Könnyes mosollyal néztem Jean és Connie felé. Melléjük állva mindkét fiú kezét megszorítottam.

- Nem is tudom mit mondjak. - suttogtam szipogva.
- Annyira örülök, hogy éltek! - pillantottam a fiúk arcára. Mindketten mosolyogva biccentettek egyet.

Azonban mindannyiunk mosolya azonnal eltűnt. Velünk szemben álló katonák a fegyverüket kibiztosították.

- Bizonyítsátok, hogy nem vagytok óriások! - kiabálta az egyik marleyi katona.

Mögöttünk hangos trappolás hallatszódott. Hátra pillantva csodálkozva figyeltem az érkezőt. Szőke hajába belekapott a gyenge szellő. Megállva a népünk előtt, egyenesen a marleyiek szemébe nézett.

- Ha lenne közülünk bárki, akinek megmaradt az óriások ereje, most arra használnánk az erőt, hogy megvédjük magunkat. De még azok után is, hogy fegyvert fogtok a fejünkhöz, csak erőtlen emberek vagyunk. Ez minden más bizonyíték fölött áll, valamint bizonyítja, hogy emberek vagyunk. - szólalt fel a nevünkben Armin.

- És te pontosan ki is vagy? - jött a kérdés a katonától.
- Armin Arlert vagyok! Egy eldiai, a Paradis szigetről. Én vagyok aki végzett a támadó óriással, Eren Jaegerrel.

Katonák elképedve bámultak a szőke fiúra. Vezető leengedte a karját, ami hatására a többi katona is leeresztette a fegyverét.

A levegőben egyöntetűen érezhető volt a megkönnyebbülés. Az emberek ölelgetni kezdték egymást. Mosolyogva a két magas fiú nyakába ugrottam. Erősen megöleltem őket. Nevetve mindketten viszonozták az ölelésem.

Elengedve őket, kérdően Armin felé pillantottam. Óvatosan felé sétálva gyengéden megérintettem a vállát.

- Armin... - suttogtam, majd bátorítóan magamhoz húztam.
- Úgy sajnálom. - suttogtam.

Meg kellett ölnije a legjobb barátját... pokolian fájhat most neki.

- M-mi... én... - dadogta a fiú.
- Sajnálom, amit tenned kellett... - motyogtam miközben kedvesen megsimítottam a hátát.

- N-nem... - elcsuklott a hangja, majd eltolt magától.
- Nem én öltem meg. - suttogta. Ledöbbenve bámultam a fiúra. Akkor...
- Mikasa tette... - felelte halkan. Lehunyva a szememet, megpróbáltam vissza tartani a könnyeimet.

Mikasa teljes szívéből szerette Erent. A világért, viszont egy hatalmas áldozatott hozott. Kivégezte az élete értelmét.

- Most nem szabad egyedül hagyni! - néztem komolyan Armin tengerkék szemeibe. - Hol van Mikasa?
- Már elment. Elviszi Erent egy nyugodt helyre, ahol... ahol békére lelhet.

Mögénk néztem, ahol Armin kolosszális titánja hevert. Gőzölögve lassan eltűntek a csontok.

Egy sziklásabb résznél valaki magányosan üldögélt. Fekete hajába gyengéden belekapott a szél.

Armin követve a példámat, ő is a sziklák felé fordult.

- Mikasának most jobb, ha egyedül hagyjuk. Viszont... - Armin kedvesen a vállamra rakta a kezét.
- Viszont neki szüksége van rád. - suttogta halkan a szőke fiú.