⚜️Szerelem szárnyai⚜️ ~AOT

134. Végső küzdelem

Felhők között megálltam egy pillanatra, majd szélsebesen zuhanni kezdtem a tátongó mélységbe.

- Michelle! Menj onnan! Armin fel fogja robbantani az egészet! - kiabálták a többiek a szárnyas titánról.

Meglepődötten néztem a távolba, nehezen lehetett hallani őket.

Jean kikerekedett szemekkel a homlokára csapott. Rájöhetett, hogy teljesen kifogytam az üzemanyagból. De esélyük sincs a manőver felszereléssel utolérni a zuhanásban.

- Nem működik neki! - ordította idegesen Jean, vagyis csak feltételezem, hogy ezt mondhatta, mert én csak a tátogását láttam.

Repülő titánon lévők megilletődött tekintettel azonnal a felszerelésemre pillantottak.

Levi kékes szeme kikerekedett, arca a döbbenettől ledermedt. Fájóan lesütöttem a szememet. Nem akarom, hogy a szeme előtt csapódjak bele a földbe. Szerettei közül, mindenkit a szeme láttára veszített el. Egyszerűen nem akartam, hogy így történjen meg.

Kezeimet kitártam, amitől a szél erősen belekapott az ingem ujjaiba. Olyan érzés volt, mintha madár lettem volna.

Falco titánja összehúzta magát, majd zuhanva közelített felém. Nem gondoltam volna, de képes volt utolérni. Gyorsabb is volt, így felettem elsüvített.

Tátott szájjal figyeltem a szárnyas titánt. Elvétette... Elszállt felettem.

Tovább zuhantam a mélybe. Idegesen kapcsolgattam az irányítókart, hátha maradt egy kicsi gáz, ami felrepít. De semmi. Üres volt a tartályom.

Azt hiszem a búcsú mindig is ilyen. Könyörtelen, és hamarabb megtörténik, mint az ember gondolná.
A halál is csak egy pillanat, és az a pillanat éppolyan, mint bármelyik másik, gyorsan elszáll.

Levegőben zuhanva semmit sem tehetek. Annyi a feladatom, hogy elfogadom, hogy megtörténjen az, aminek meg kell történnie.

Hát Hanji... elég hamar eljött a találkozásunk ideje.

Szemeimet lehunyva hagytam, hogy egyre közelebb kerüljek az eltiport poros földhöz.

Fejemben megszólalt egy hangocska. Persze, hogy nem hagy nyugovóra hagyni.

„Michelle. Ígérj meg valamit! Vigyázz helyettem is Levira!" - fülemben hangosan csengett Hanjinak az utolsó parancsa, amit nekem tűzött ki.

„Ígérem, Hanji."

Megígértem neki, és már el is buktam. Nemhogy Levira nem tudtam vigyázni, még saját magamra sem.

Fejemet bosszúsan csóváltam, nem adom fel. Az utolsó másodpercemért is küzdeni fogok.

Barna szemeimet kinyitva, az ég felé meredtem. Még itt akarok maradni, ebben a kegyetlen, mégis különleges világban.

Kezemet a kékes égbolt irányába emeltem, a nap sugara élesen belevakított az íriszembe.

Szemem előtt egy sötét sziluett jelent meg, ami teljesen leárnyékolta a vakító napfényt.

Egy kéz közelített felém. Mohon nyújtottam a tenyeremet a magasba. Ujjaink már szinte összeértek.

Sötét árnyék erősen megragadta a csuklómat. Felhúzott magához, majd mellkasomnál fogva átkarolt. Olyan gyorsan történt az egész, hogy még levegőt sem tudtam venni.

A nap sugarai aranylóan megvilágították a megmentőmet.

Levi Ackerman karjaiban repültem.
Magához láncolva repített a szárnyas titán felé.

- Nem vagy normális Elle! - lihegte.

Leugrott értem a szárnyas óriásról.
Arcán ezernyi érzés tombolt. Rám nézett egy pillanatra, majd visszafordult a cél felé, Falcohoz.

Falco kitárta a szárnyait, így lassítva a gyorsaságát. Ennek köszönhetően élesen a farktollakra estünk.

Mikasa azonnal felhúzott minket a titán hátára. Kezével erősen megtartotta a hadnagyot, hogy biztonságosan megtudjuk fogni a titánra rögzített köteleket.

Levi szótlanul magához ölelt. Az elmúlt eseményektől és a felgyülemlett érzelmektől remegve viszonoztam az ölelését.

A többieknek megszólalni sem volt idejük. Armin aktiválta a kolosszális titán erejét, aminek hangja elnyomott minden zajt. Túlontúl távol voltunk Eren titánjától, azonban a kitörés lökéshullámát kellőkép messziről is éreztük. 

Csontok a robbanástól ropogva összedőltek. Az alapító titán megsemmisült...

Levi karjaiban figyeltem az összeomladozó csontokra.

- Túléltük! - motyogtam remegő ajkakkal. Karjaimmal még szorosabban átöleltem Levit.
- Túléltük. - válaszolta halkan, majd homlokát gyengéden a homlokomhoz érintette.

- Láttalak, és hallottam is a sikolyod, azt hittem, hogy... - motyogta Levi, miközben erősen magához szorított.
- Jól vagyok. - feleltem halkan, majd gyengéden a szájához hajoltam egy röpke csókért.

Véget ért az összecsapás. Az omladozó csontokkal Eren elveszítette a csatát.

Azt hittem ez volt a végső harcunk. Naiv gondolat volt. Nem kellett sokat várni, hogy ráeszméljek, hogy mekkorát tévedtem.