⚜️Szerelem szárnyai⚜️ ~AOT

21. Nyisd ki a szemed

Könnyű testével repültem az épületek fölött. Idegesen néztem rá, arca egyre fehérebbé vált. Hasánál ruhát átáztatta az élénk vörös vér színe.

Mögöttem messziről felordított a nőstény titán, valószínűleg az életéért küzdött.
Haladtam előre, amilyen gyorsan csak tudtam.

Épületet meglátva szinte berepültem az ajtón.
- Hé! -kiáltottam fel a teremben. - Valaki segítsen, alig lélegzik. - hangom parancsoló volt. Az egyik orvos hozzám is sietett. Lefektettük az egyik kórterem ágyára. Az orvos azonnal elkezdte megvizsgálni.

- Na mi a baja? - támadtam le a férfit egy idő elteltével.
- Megkapta kezelését, most már stabil az állapota. Úgy gondolom agyrázkodása van. Pihennie kell, hasán lévő vágást pedig összeöltöttem. - magyarázta.
- Vissza fogok jönni ellenőrizni, hogy minden rendben van-e, de most vár a többi beteg. - azzal ott hagyott az eszméletlen húgom mellett.

Valami köszönöm félét motyogtam, aztán leültem az ágy mellé, és vártam.
Vártam a semmire.

Órák teltek el, egyre több embert hoztak be, voltak köztük sebesültek, de volt olyan, akin már nem lehetett segíteni.

Húgom hideg kezét szorítgattam, fehérujjai elgémberedtek, arcán piros pozsgás eltűnt, mintha halott lenne egy festményen. De reményem fel-le mozgó mellkasa volt. Lassú ütemekben vette a levegőt. Hasán lévő kötést az egyik ápoló nemrég cserélte.
Haza fogom vinni, épségben.

Terembe újabb emberek léptek be, oda kaptam a fejem. Voltak köztük ismerősős arcok. Erwin volt legelől, mögötte baktatott a hadnagy, utána két fiatal, koruk megegyezhetett Rose korával. Fekete hajú lány ideges arccal sétált hadnagyék mögött. Mellette lévő, szőke fiú rémült arcot vágott.

Sort két katona zárta, akik egy hordágyon cipeltek egy 15 év körüli, sötétbarna hajú fiút.

Nem tudom, hogy észre vett-e a hadnagy, de nem is annyira érdekelt. Az alvó húgomra koncentráltam.

Nem sokkal később kivágódott az ajtó. Jules rohant be szélsebesen a terembe.

Egyenesen hozzánk futott. Átölelve magához szorított. Szorosan belenyomtam fejemet mellkasába.

Szememet összeszorítottam, de így is sikerült elmorzsolni egy könnycseppet.
Jules engem szorítva nézett Rose testére. Testvéreként szerette.

Vöröses hajú ágyhoz lépve, megfogta a lány apró hideg tenyerét. Szomorú mosollyal figyeltem, ahogy Jules halkan Rose testéhez beszél.

- Hé.. - nézett felém Jules. - Mióta vagy itt? - kérdezte kedvesen. Ablak felé néztem, ahol már lemenő nap sugarai világították meg az üveget.

- Nem tudom pontosan.
- Menj, pihenj le, majd én vigyázok rá. - fordult vissza húgomhoz.
- Nem. - vágtam rá azonnal. - Itt akarok lenni amikor felébred.
- Michelle, amint felkel értesíteni foglak, de most menj innen. Egész nap ebben a nyomott teremben vagy. Szellőztesd ki a fejed. Holnap vár ránk a munka! - utasította a lány. Nehezen, de rábólintottam.

Kisétáltam a teremből, viszont szemem sarkában egy ismerős arc jelent meg.