⚜️Szerelem szárnyai⚜️ ~AOT

144. Eljegyzési gyűrű

- Már egy ideje szeretnék kérdezni tőled valamit. - közölte halkan, miközben a lemenő nap miatt, a narancssárgásan megvilágított tenger hullámain legeltette a szemét.

- Hát rajta. - mondtam lazán.
- Ez nem olyan egyszerű. - felelte.
- Micsoda? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Tudod sokat gondolkodtam rajta, talán többet is a kelleténél. De hát mit kezdjek azzal, ha egy nemesi lánnyal kavar össze az élet?
- Hát egyszerűbb lenne, ha csak... tudod... kimondod egyszerűen.
- Vagy húzom az időt, amivel pedig az idegeidet is húzom. - válaszolta pimaszul.

Levi megállva a naplementében, gyengéden magához fordított.
Felvont szemöldökkel leporolta a sötét árnyalatú, hamvas lila színű ruhámat.

- Piszkos a szoknyád. - dünnyögte. Nevetve elkaptam a kezét.
- Tch. - morogta.

Csuklómat megfogva, feltűrte az ingem ujját, ami alatt a fémláncom díszelgett. Nevetésem elhalkult, figyelmesen pillantottam Levira. Jobb kezén ő is hordta a saját karkötőjét, amin egy fehér szárnyacska fityegett.

- Még mindig hordod. - suttogta, miközben ujjaival megsimította a kézfejemet.
- Persze... - feleltem halkan. - Annyi emlék köt hozzá, eszem ágába sincs levenni.
- Akkor remélem ezt is ilyen hűségesen fogod hordani. - mondta sejtelmesen, majd ujjaimat gyengéden megfogta.

Egy apró csillogó kővel ellátott gyűrűt húzott a gyűrűsujjamra.

- Nem így szokás a lánykérés... viszont nekünk az eddigi életünk sem volt átlagos. Szóval... - megköszörülve a torkát, egyenesen a szemembe bámult.

- Michelle Blackwell, hozzám jössz feleségül? - kérdezte, miközben az acélkék szeme megcsillant az aranyló naplementében.

- Most elég fura lenne, ha elutasítod, mert már az ujjadra húztam. - szólalt meg halkan, miközben a kezemre pillantott.

Lélegzet elállva bámultam Levira.

- Elle, ilyenkor válaszolni szoktak, nem? Nem vagyok ebben jártas... - magyarázta kínosan felnevetve.

Kuncogva a nyakába vetettem magam. Tarkójánál megfogva magamhoz húztam.

- A válaszom igen! - feleltem boldogan, miközben a szívem megállás nélkül zakatolt.
- Persze, hogy igen. - motyogtam, miközben arcomat a nyakába fúrtam.

Kezét kedvesen az arcomra helyezte, majd gyengéden a szájához húzott. Puha ajkait lágyan a homlokomra nyomta.
Lejjebb hajtottam a fejemet, hogy a mellkasának dönthessem. Szívét hallva, elcsendesülve hallgattam az ütemes dobogását. Levi elmerengve az ujjaivval a hajcopfom végét birizgálta.

Egymásba karolva álldogáltunk a partmentén. Hangosan csapódó hullámokon a lebukó napsugár még át tudott törni. Szikrázó vízcseppek csobbanva olvadtak bele a végtelennek tűnő sós vízbe.

Kibontakozva a biztonságot nyújtó öleléséből elfordultam, majd hunyorogva kerestem a többieket.

- Összepakolnak... szerintem nemsokára jön a vonat. - magyaráztam, miközben a többiek felé bámultam. Levi bólintva összekulcsolta az ujjainkat, majd magával húzva megindult a csapat felé.

Lassan haladtunk, hogy magunkba szívhassuk az utolsó meleg napsugár fényét is.

- Egyébként... - pillantott rám Levi.
- A gyűrűt még Marleyban vettem. Az első napon. - magyarázta halvány mosollyal.

Ámulva bámultam Levira. Emlékszem, észre is vettem, hogy valamit dugdos.

- El sem hiszem... de... - Levi nevetve az ég felé pillantott.
- A négyszeműnek elmondtam. Persze megfenyegettem, hogy ha szót is mer neked ejteni a témáról, akkor egész életében emlegetni fogja a nevem...
De betartotta a szavát. - suttogta Levi, miközben a kékeslilás eget kémlelte.

- Hanji tudta?! - elakadt lélegzettel én is a sötétedő égbolt felé tekintettem. Szomorú mosollyal megráztam a fejem.
- Oh Hanji... - suttogtam halkan.

Levi megköszörülve a torkát, bal kezével sötét öltönyzsebébe nyúlt. Ujjai között egy fényes, féltenyérnyi nagyságú tárgyat húzott ki. Felém mutatva játékosan meglóbálta.

- Egy kulcs? - néztem a fémes tárgyra.
- Nem akármilyen kulcs. - felelte Levi sejtelmesen.
- A teabolt kulcsa? - kérdeztem kikerekedett szemekkel.
- Nem... az Onyankoponnál van még. Ez... - ujjaival megpörgette a kulcsot, és elvigyorodott. Hosszú hatásszünetet tartott, kiélvezve a feszültségemet.

- Ez egy családi házhoz tartozó kulcs.
- Micsoda? Hogyan... - tátogtam meglepődötten.
- Úgy látszik megéri évekig hadban állni, és a népért harcolni. Ez az eredménye. Egy aprócska kulcs, ami egy kertes házhoz tartozó zárat nyit. Meg persze, jó ha ismerősöd a királynő.

- Micsoda? Beszéltél Historiával?
- Persze, azok után, hogy egyszer megütött... még jó, hogy szívességet kérek tőle. - magyarázta úgy, mintha ez nem is lenne kérdés.

- Oh, azt nem is említettem... a teabolthoz már akad két szorgos vállalkozó.
- Kicsodák? - kérdeztem kíváncsian.

Homokban sétálva, már visszatértünk a többiekhez. Kérdésemre fejével csak féloldalasan biccentett. Két személy mosolyogva pillantott ránk. Gabi Braun és Falco Grice.

- Nagyon lelkesnek tűnnek. De persze előtte mindkettőnél megnézem a takarítási szintjüket. Mert az igazat megvallva nem nézek ki belőlük sokat.
- Na... nem tudhatod. - mondtam kuncogva.
- Ahogy mondod, de elég nagy az esélye, hogy igazak a megérzéseim.

- És velem mi lesz? - kérdeztem érdeklődően.
- Elle, lehetsz a segítőm. De még megfontolom. - felelte pimaszul.