⚜️Szerelem szárnyai⚜️ ~AOT

10. Levél Rosenak

Este felé mindenki elment a saját szobájába. Jules Carlos viccein nevetve feküdt be az ágyába. Csak röhögött, alig kapott levegőt.

Karba tett kezekkel figyeltem nehogy megfulladjon. Apró kopogás hallatszott az ajtón, Jules meg se hallotta, inni próbált, de a vizet sugárba kiköpte, mint egy szökőkút. Fejemet csóválva elmosolyodtam.

Csak Jules lehet az, aki béna titán vicceken ilyen jót tud szórakozni.

Ajtóhoz léptem, kinyitottam résnyire, hogy kilessek. Jim volt az. Már csuktam volna be, de kezével megtartotta a faajtót.

- Ne csináld már. Beszéljük már meg. - hangja óvatos volt. Visszapillantottam vörösesbarna hajúra, aki már sírt a nevetéstől.

- Jules, mindjárt jövök. Addig kérlek ne fulladj meg.
- Rend..ben. Te meg ne válj... ti..tán kajává. - kuncogta. - csak rábólintottam a viccére.

Kiléptem folyosóra. Aztán felnéztem Jimre aki egy másfél fejjel nagyobb volt nálam.

- Michelle, amit mondtál az asztalnál...
- Tudod Jim, hogy komolyan gondoltam azt.
- Jó van igazság alapja, és bocsánatot szeretnék kérni azért. - rám nézett ártatlan tekintettel. Várta a válaszomat. Felsóhajtottam.

- Rendben. Akkor felejtsük el a történteket. Megfelel?
- Persze. - mondta mosolyogva. - Kösz Michelle. - mondta, lehajolt és megpuszilta az arcomat. Döbbenten néztem a fiúra, meglepett.

Jim felegyenesedett, végig mért, aztán ott hagyott. Furcsa érzés fogott el. Hiányt éreztem szívemben. De nem tudtam megfogalmazni magamban, hogy mifélét.

Befeküdtem az ágyamba, lehunytam szememet, és próbáltam valamivel elterelni a figyelmem. De ahogy becsuktam barna szemeimet, az elmémben megjelent az a bűvős szürkéskék szempár. Mérgesen felkeltem. Ezerrel kattogni kezdett az agyam.

Hisz el se köszönt, mondjuk nem volt nagy kapcsolatunk, de annyit se tett, hogy lejöjjön akkor köszönni...
Vajon már megérkeztek szállásukra?

Leültem szobához tartozó kissé rozoga íróasztalhoz. Muszáj volt elterelni gondolataimat. Kezembe papírt és pennát vettem. Ideje volt írni a húgomnak.

Drága Rose, ...

Levél végesztével mosolyogva gondoltam a közösen eltöltött időkre.

14 éves voltam, ő meg csak 5 éves. Emlékszem anyáéknak sokat kellett utazniuk, úgyhogy mi otthon egyedül voltunk, volt egy felbérelt dadusunk, de mi mindig megszöktünk előle. Elbújtunk a házban, kiszöktünk a városba...

- Gyere Rose! Most fog jönni kikötőbe a hajó. Ha nem sietünk nem fogjuk látni! -

Kislány apró lábaival próbált engem követni, nem nagy sikerrel. Gyorsan felkaptam hátamra, és így futottunk végig a belvárosban.

Időben odaértünk. Rose tapsikolva vigyorgott, mikor meglátta a hajót. Mosolyogva felültettem nyakamba, hogy még jobban láthassa a vízijárműt.
Ezután haza sétáltunk.

- Erről egy szót se anyáéknak. - suttogva ujjamat a szám elé emeltem.

Kicsi Rose szorgosan bólintott. Aztán elimitálta, hogy bezárja száját egy kulccsal, amit ezután eldobott messzire. Nevetve beleborzoltam a sötétbarna hajába.

Gondolataimból Jules hangos horkolás zökkentett ki. Megfogtam a párnámat, és erősen felé céloztam, hátha abba hagyja.
Nem vált be.