⚜️Szerelem szárnyai⚜️ ~AOT

23. Roselands

Teremben hallatszódott sebesültek köhögése, nyöszörgése. Rose ágyához lépve, ránéztem sápadt arcára.
Jules földön ülve aludt. Elmosolyodtam a  látványon.

- Minden rendben lesz. - suttogtam a lány fülébe. - Írok anyáéknak levelet, mikor felébredsz itt lesznek melletted. - fölé hajolva, puszit nyomtam a homlokára.

- Ő a húgod? - kérdezte egy hang mögöttem. Fejemet nem mozdítva, válaszoltam egy gyors igennel. Ackerman mellém lépett, és ránézett a kislányra. Aztán pedig felém fordult.

- Tudod most büntetést kéne kapnod, amiért rám rontottál. De amilyen állapotban van ez a lány, épp elég büntetés ez neked. - közölte nyersen. Üveges tekintettel néztem rá.

- Hogy merészeled! - suttogtam, szemeim gyilkosan villantak felé. Végig mérve bólintott.

- Na most utálsz, rendben. - bólintott egyet, és már sétált is volna el.
- Húgom állapotával akarsz magad ellen fordítani? - néztem rá lesajnálóan. Kicsi szünet után folytattam:
- Dühös vagyok rád, ez igaz, de soha nem tudnálak utálni. - mondtam határozottan.
- Soha ne mond azt, hogy soha. - válaszolta, és ott hagyott teremben.

Körülettem rengetegen voltak, mellettem Rose, lábamnál üldögélt Jules, de mégis olyan magány fogott el. Legszívesebben felordítottam volna.

Már este üzentem családomnak, így reggelre ideértek. Anya nagy ruhájába rohant egyenesen Rosehoz.
Apa szomorú tekintettel nézett mellettem fekvő lányára. Mellém érve megpaskolta a vállamat. Nem is vártam el többet.

Az évek során sokat veszítettem a tekintélyükből. Én, mint a helyőrség katonája, nem tetszett nekik. Viszont Rose... belőle tanult nőt akartak faragni.

Anya zokogva ölelte kislányát. Aztán olyan történt amire nem számítottam. Felkelt és hosszú idő óta, most újból megölelt. Viszonoztam az ölelését. Igazi anyai szeretet áradt belőle.

Nem bírtam tovább, zokogni kezdtem. Belefúrtam vállába arcomat, és sírtam. Ő csitítgatva simogatta a hajamat.

Orvos megérkeztével, apa azonnal letámadta kérdéseivel. Míg történt a faggatás, anya beszélgetést kezdeményezett velem.

- Jól megnőttél. - mondta suttogva. Kisimított egy hajtincset arcomból.

- Egy ilyen szép lány katona? - kuncogta kedvesen. Nevetésén elmosolyodtam.
- Hiányoztatok. - mondtam halkan. Anya barna szemeivel végig mért.

- Nekünk is, írhattál volna.
- Ennyi erővel ti is... - mondtam szipogva sírástól. Anya kissé lesütötte szemeit.
- Haza visszük Roset, te is jöhetsz velünk. - nézett mélyen szemembe.

Rose apró testére terelődött figyelmem. Az orvos most cserélte a kötését, épp készítette a szállításra.

- Rendben. - néztem anyára. Nőt kissé meglepte válaszom, de bólintott.

Lent várt ránk a lovaskocsi. Beültem a járműbe, csöndben bámultam ki az ablakon. Csak kis időre megyek haza, de szívem már is zakatolt.

Az út nem volt hosszú, hamar megérkeztünk a nagy épülethez. Otthon illata azonnal megcsapta orromat.

Végig simítottam a lépcső melletti korlátot, ahol oly sokszor csúszkáltam le.
Ház hasonlóan nézett ki, egy helyiség volt nagyon más, az étkező.
Ki voltak pakolva az asztalok és székek. Parketta fényesen csillogott. Több inas is pakolászott a teremben.
Érdeklődve fordultam apához.

- Itt meg mi történt?
- Bál szervezés, az elhunytak részére. Ma adtam parancsba. Meghívunk mindenkit. Ezzel akarunk tisztelegni az elesetteknek, és persze a városunk védelmezőinek. - magyarázta.

Ami persze csak képmutatás volt. Tudtam jól, hogy nem érdekli őket falvédők kötelezettsége vagy éppen katonai rendőrség munkája.

- Jaj igen - csatlakozott beszélgetésbe anya. - Rengetek embert meghívtunk. Katonai Rendőrségben lévő barátaidat is, Jimet is! - mondta izgatottan. Fájó arccal néztem rájuk, de inkább rájuk hagytam a dolgot.

- Mikor lesz?
- Amint Rose jobban nem lesz. Hidd el nem sokára el is jön az ideje. Legjobb orvosokat béreltük fel, hogy meggyógyítsák!