⚜️Szerelem szárnyai⚜️ ~AOT

4. Halál markában

Csak ezt ne! Mind két penge le volt törve. Egyiknek volt egy kicsi hegye, de ezekkel semmire nem megy az ember.

Magamban felsikítottam. Mégis ez mikor történt? Az előző titán megölésével teljesen elterelődött a pengékről figyelmem. Nap mostmár teljesen bevilágított a lombok közé.

Erős napfény megvilágította a penge markolatán lévő belevésett jelzést.
Elkáromkodtam magam. A jelzés azt jelentette, hogy hibás felszerelés.
Biztos most szortírozták a hibás kelléket.

Egy pillantást vetettem 3D manőveremre. Idegesen lehunytam szemem, ezen is ugyan az a jelzés állt.
Csak szerencsém volt, hogy az előbb működött a gépezet.

Titán bámult, de nem mozdult. Valószínűleg unalmasnak tartja, hogy simán megegyen.

Szemem előtt megjelent Rose aranyos arca. Mikor megtudja, hogy meghaltam... illetve amikor szüleim megtudják... vajon mennyire fogják egymást hibáztatni?
Vagy... egyáltalán meg fogják tudni? Nem hiszem.

Itt a semmi közepén. Senki nem fogja megtudni, hogy egy titán felfalt.

Valószínűleg azt fogják mondani, hogy megszöktem. Hisz senkinek nem szóltam kiruccanásomról.

Hátráltam, nem volt más ötletem. Törött pengével nem tudom megsebezni a szörnyeteg nyakát, ahhoz túl vastag bőre van. Lovam felé fordultam pontosabban mondva, ahol hagytam.

Már nem álldogált ott. Hamvas színe még messziről kitűnt. Mezőn vágtatva távolodott. Itt hagyott engem egyedül.

Visszapillantottam az óriásra. Várt. Arra várt, hogy kergetőzzünk. Egyre gyorsabban vettem levegőt. Nem hagyhatom magam. De még esélyem sincs így harcolni.

Megfordultam, háttal a végzetemmel, és rohanni kezdtem. Megnyomva derekamra aggatott gépet, pár méterrel előrébb repültem, aztán ügyetlenül földre érkeztem. Minden egyes manőver használatkor megpróbáltam két lábra érkezni.

Egy ideig egész jól ment. Aztán hallottam egy nagyobb kattanást.

Hibás felszerelés szétesett. Dühösen lecsatoltam derekamról, és rohantam előre, ahogy csak tudtam. Kezemben csak a félig törött pengét tartottam.
Nem kellett hátranéznem. Mindent hallottam.

Titán mikor elkezdtem futni, hangosan felmordult.

Hangos lépteibe beleremegett a föld.
Nem akarok így meghalni! Addig futok amíg csak tudok.

Mint valami isteni segély, lovak dobogását hallottam meg messziről. Nem néztem oldalra, nem akartam elesni ilyesmi miatt. Viszont szemem sarkából láttam egy csapatot. Felderítő egység volt.
Valószínüleg most tértek vissza az expedíciójukból.

Talán ha észrevesznek... esélytelen, hogy engem észrevegyenek, túl messze vagyok.

Azonban mögöttem futó óriást észre fogják venni. Kérdés, hogy mikor. Mielőtt elkapott, vagy miután megevett.

De nem, a csapat továbbra is a fal felé vette az irányt. Lehet, hogy észlelték, de nem foglalkoztak a titánnal.

Lépéseimet egyre értelmetlennek éreztem. Halál elől menekülök, de az úgyis elkap, csak idő kérdése.

- Bocsáss meg Rose - suttogtam magam elé. Ekkor felemelkedtem a földről. Szörnyeteg kezében voltam, 10 méter magasan.

Megütöttem fogságban tartó ujjakat, ami persze semmit sem ért. Ficánkoltam, üvöltöztem, mind hiába, ez nem állítja meg az óriást.

Méretes szájához emelt. Egészen beleláttam a sötét torkába. Nem tudtam melyik a jobb, ha élve lenyel, vagy ha szétrágcsál. Utolsó próbálkozási lehetőségem a törött kardom volt.

Minden erőmet beleadva beleszúrtam az egyik szemébe.

Óriás felordított, és lassan elkezdett előredőlni.

- Mi a fene... - egy zöld folt röppent el szemem sarkában. Egy pillanat alatt történt.

Titán nem a pengém által okozott seb miatt ordított, hanem mert megvágták a tarkóját. Teste elernyedt, így kiestem az erős szorításából. Zuhanni kezdtem, de elkapott valaki.