⚜️Szerelem szárnyai⚜️ ~AOT

148. Zöld festék

Tágas hálószobánkban csöndesen pakolásztam. Déli napfény meleg sugara kellemesen cirógatta a bőrömet.
Kezembe vettem egy adag papírkötetet, amit gyengéden az asztalnak kocogtattam, amitől a lapok egy vonalba rendeződtek. Faasztalon egykor Marleyban készült csoportképünk foglalt helyet. Tekintetemet rászegezve szomorú mosollyal végig simítottam rajta.

Másik szobából gyerek kacaj szűrődött ki. Csodálkozva sétáltam a küszöbig. Megállva az ajtófélfálnál vigyorogva hallgattam a nappaliban zajló párbeszédet.

- Apuuu! - sikította nevetve egy kislány hang.
- Mi az, Picim? Nem tetszik ez? - kérdezte a számomra jól ismert férfi hang.

Kíváncsian bekukucskáltam a nyitott ajtón.

Levi egy apró asztalnál ült, ahol festékek hevertek szanaszét. Levi ujjai színesen virítottak. Az előtte fekvő lapon egy gyerekes festmény szerepelt. Zöld mezővel, magas fákkal, a sarokban pedig egy mosolygó napocska szerepelt.

Levi-al szemben egy sötétbarna hajú kislány foglalt helyet. Acélkék szemei pontosan megegyeztek Levi íriszével.
Ruhája és kezei ugyanúgy festékes volt, mint az édesapjáé.

A gyerkőc nem volt más, mint első szülött kislányunk, Zoe Ackerman.

Széles vigyorral bámultam őket, ahogy koncentrálva festettek az átázott lapokra.

Zoe apró ujjaival lerakta az ecsetet az asztalra, majd csillogó szemekkel az édesapjára bámult.

- Apu...
- Hmm? - kérdezte Levi, miközben szemét le sem vette a készülő remekművéről.
- Mi az a csík az arcodon? - kérdezte Zoe, és kezével rákönyökölt az asztalra.

Levi elgondolkodva a lányára pillantott. Kezét gyengéden a karcolásra helyezte. Begyógyult a sebe, de soha nem fog eltűnni a heg. Halvány forradás mindig emlékeztetni fogja, hogy min ment keresztül.

- Ez... egy harci seb. - felelte, miközben hangját játékosan eltorzította.
Zoe csak hangosan felkacagott.
- Mi olyan vicces? - kérdezte összehúzott szemöldökkel.

Zoe még jobban kacagni kezdett, apró kezeit apja felé tartotta. Szám elé kaptam a kezemet, hogy elnyomjam a kuncogásom hangját, sikertelenül belőlem is kitört a nevetés.

Levi, ahogy megfogta egykor szerzett sebhelyét,összekente az arcát zöld színű festékkel.

Levi és Zoe egyszerre fordultak a hangos nevetésem felé.

- Szia Anyu! - köszöntött széles mosollyal Zoe. Levi felvont szemöldökkel végigmért.

- Mit csináltok? - kérdeztem érdeklődve, majd helyet foglaltam a kisasztalnál.
Zoe büszkén felém nyomta az elkészült rajzát. Dicsérve beletúrtam játékosan a sötétbarna hajzuhatagába.

Levi továbbra is engem bámult.

- Valami gond van? - kérdeztem elfojtott mosollyal.
- Min nevettek? Zoe, olyan mint az anyja. Csak kinevet, de nem árulja el az okát. - tettetett mérges tekintettel pillantott a kislányunkra.

Zoe kacarászva az ecsetekkel kezdett játszani.

- Még csak négy éves, de olyan rakoncátlan, mint te voltál... - Levi színlelve megköszörülte a torkát, és folytatta.
- Vagyis inkább olyan csintalan, mint te vagy most is.

Szememet forgatva elővettem egy textilkendőt, majd gyengéden Levihoz fordulva letöröltem a zöld festéket az orráról.

Levi csodálkozva meredt a piszkos kendőre.

- Oh... hogy ezért... - motyogta, majd halványan elmosolyodott.