⚜️Szerelem szárnyai⚜️ ~AOT

3. Győzelem, vagy mégsem?

Az a helyzet, hogy elég érdekes szituációba kevertem magam. Egyedül, a falakon kívül...

De ne szaladjunk ennyire előre az időben.

Reggel komásan keltem ki az ágyamból. Szobatársam Jules még igazak álmát aludta.

Volt egy elég őrült tervem.
Már egy éve itt voltam a kiképző osztagba, de még nem voltunk igazi terepen.

Időpocsékolásnak éreztem az itt töltött időt. Megígértem szüleimnek, és Rosenak, hogy katonává válok.
Úgyhogy kezembe vettem az irányítást.
Vagyis úgy gondoltam, hogy ezzel majd nagy dolgot fogok elérni.
Ki megyek a védelmező falak árnyékából,
és megtanulok igazából harcolni. Ami igazából azt jelenti, hogy titánt fogok ölni.

Tervem szerint haladtam. Lementem, ahol felszereléseket tárolják. Sötét kamrába, ahol sajna nem láttam sok mindent. Nap még nem sütött be az apró ablakon. Felvettem egy 3D manőverezőt és persze fegyvert is.
Felcsatoltam mindent az övemre. Minden megvolt, hogy képes legyek óriást ölni.

Következő lépés az volt, hogy kimenjek a falon kívülre. Annyira nem is volt nehéz. Van egy kisebb terület, ahol termesztenek gabonát, így könnyedén kiosontam, ahogy a szekereken behozták a kenyérnek valót.

Kint voltam, nehezen hittem el, de kint sétáltam. Messziségbe néztem, felszabadító érzés volt, nem láttam falakat, amik elzárják a külvilágot előlem.

Felültem a lóra, amit elhoztam a kiképző egységből. Felgyorsítva ügetni kezdtem a pacimmal. Csöndben hallgattam ritmusos dobogását. Nem láttam egy titánt se, az egész olyan békés volt. De lelkem mélyén éreztem, hogy ez csak látszat. Idegesen forgattam fejemet, ellenségért kutatva.

Titánokról nagyon keveset tudunk, körülbelül 3-15 méter magasságú óriási teremtmények, ösztönösen támadják és falják fel az embereket, amint megpillantják őket. Pedig túléléshez nincs is szükségük húsra, hiszen még akkor sem vadásznak állatokra, ha hosszabb ideig nem találkoznak emberekkel. Energiájukat is úgy tűnik, közvetlenül napfényből nyerik. Kemény bőrük, és regeneráló képességeik miatt csak úgy lehet velük végezni, ha egy mély vágást ejtenek a tarkójukon. 

Felidézve falon belüli tanultakat, vágtattam előre, az ismeretlenbe.

Aztán eljött a pillanat, amikor megláttam egyet. Lovamról leszállva, azonnal elővettem az acél fegyveremet. Felkelő nap már besütött a sűrű faágak közé. Még nem olyan erős, mert a napnak fénye nem érte el a vaskos bőrét.

Észrevett az óriás, nem láttam még előtte egyet se. Ez a lény körülbelül 3-3,5 méter lehetett. Nem nagyon tudtam megsaccolni magasságát. Lassan elindult felém.

Nyeltem egyett. Bizar mosolyától undor ült ki arcomon. Előre léptem. Kardaimat magam elé tartva figyeltem, ahogy az óriás szórakozva figyel, vagy nem tudom mit gondolhatott. Lehet csak annyit, hogy akarna szétszagatni testemet. Nyakára pillantottam. Felszerelésemmel egy ugrással megtudom ölni. Menni fog. Nagyon remélem.

Elrugaszkodtam talajtól, 3D manőver segítségével magasba röppentem. Egyenesen az óriás felé. Kitartotta kezeit, hogy elkaphasson. Gyorsabb voltam nála, nyakszirtjét kimetszve estem földre. Szörnyeteg azon nyomban eldőlt.

Félve, de büszkén néztem a gőzölgő testre. Sikerült, megcsináltam!

Hátam mögül mocorgás halottam. Faágak ropogását. Olyan hang volt, mint valami nagy tárgy elmozdulna.

Hallásom nem csalt. Egy titán kelt fel a fekvő helyzetéből. Meglátva méretét, ledöbbenve meghátráltam.

Sokkal nagyobb volt. Talán 10 méter körül lehetet.

Kezeim elkezdtek remegni, de tudtam, hogy nem futamodhatok meg. Pengéket ismét magam elé tartottam. De ekkor jött a feketeleves.