⚜️Szerelem szárnyai⚜️ ~AOT

136. Nevetséges búcsú

Füst egyre jobban közelített felénk. Levi remegő ujjait az arcomra helyezte. Mélyen a barna szemeimbe nézett, ajkai dideregtek, mintha egy téli éjszakán lettünk volna.

- Elintézzük, akkor biztosan abba marad a füst terjedése! Viszont húzzatok innen amilyen gyorsan csak tudtok! - utasította, ami inkább hangzott kérlelésnek.

Kezemmel megsimítottam az arcomon lévő ujjait.

- Menj. - suttogtam Levi felé.
- Ne lélegezd be! Jó?! Egyetlen lélegzet... - magyarázta riadtan.
- Igen, tudom. Most menj! Mi... mi megtesszük azt, amit csak tudunk! - feleltem tettetett határozottsággal.

Tekintettével rémülten figyelt. Jobb kezével alkaromat szorongatta, nem szándékozott elengedni.

Állkapcsomat összeszorítva nehezen kihámoztam magamat a szorításából.

Levi hajtogatva ismételgette, hogy keressünk valami biztonságos helyet. Fájó szívvel csak vakon bólogattam.

- Menned kell! - szóltam parancsolóan, és mélyen a rémült szemébe bámultam.

Levi fájdalmas tekintettel még utoljára végig nézett rajtunk. Lábát megterhelve, rohanni kezdett Falco titánjához. Mikor Falcohoz ért, szélsebesen felmászott a szárnyas óriásra.

Falco kitárva a szárnyait, elrugaszkodott a magaslatról, majd egyenesen Armin és Eren titánja felé repült.

Körbe fordultam. Connien és Jeanen kívül senki sem sejtette, hogy most mi fog következni.

Nem messze tőlünk Gabi ölelgette a családját. Szülei védőpajzsként körül fogták a kislányukat.

Egy hegyen álldogáltunk, pontosabban egy erődítményen. Felszálló füst körbe vette a területet. Fogalmam sincs, hogy innen hova lehetne menekülni...

Egyetlen menekülés pont az égbolt. De nem repülhetünk örökké felfelé. Képtelenség.

Connie és Jean egymás vállát átkarolva bámultak a szárnyas titán eltávolodó alakját.

Füst felért hozzánk is. Lábam között sejtelmesen emelkedett.

Connie sóhajtva megszólalt.

- Szóval... ez hát a vég számunkra.
- Ez a felderítők útja. - sóhajtott fel Jean.
- Emlékszel Jean... amikor jelentkeztünk a felderítő egységbe?
- Igen...
- Végül megmentettük a világot... neked köszönhetően. - mondta Connie halvány mosollyal.

Kezeimet ösztönösen ökölbe szorítottam. Ezek a végső szavaik?
Indulatosan feléjük léptem.

- Fiúk! - szólítottam meg őket felbőszülten.
- Michelle! - köszöntött kedvesen mindkét fiú.

Már térdünk fölé ért a mérgező füst. Fiúk karjaimba belekarolva féloldalasan átöleltek.

- Tartozol nekem egy hajvágással. - nevetett fel kedvesen Jean.
- Nekem meg egy könyvvel. - mondta mosolyogva Connie.
- Fiúk. - pillantottam rájuk szomorú mosollyal.
- Csak hunyjuk le egyszerre a szemünket... - motyogta Connie.

- Várj most miről beszélsz? - kérdeztem remegő ajkakkal.
- Ez már a vég Michelle. - felelte szomorú mosollyal Connie.
- Igen, ez az, nincs hova mennünk. - helyeselte Jean.

- Nem! Nem! - kiabáltam miközben akaratosan megráztam a fejemet.

Füst vészesen közelített, már a mellkasomig ért.

- Csupa nyavalygás! Miféle búcsú az ilyen? Búcsúzni vidáman kell! - röhögött fel kedvesen Jean. Meghökkenve bámultam a magas fiúra.

- Engem nem rég bekapott egy titán! És mit csináltam? Nem hagytam annyiban! Küzdöttem a végsőkig! Nem hagyom, hogy a hülye érzelgős búcsúzásunk megtörténjen. Nem lesz itt semmilyen elköszönés! - kiabáltam hevesen.

Ujjaim köze vettem a felszerelésem irányítókarját. Meghúztam az irányítókart, amitől azonnal felemelkedtem a földről.

Mindkettő válláért nyúltam, amivel magammal húztam őket is a magasba. Fiúkat ösztönözve, ők is meghúzták 3D felszerelésük irányítókarját.

Mindhárman felreppentünk az égbolt felé.

Lázasan kapkodni kezdtem a fejemet.
Hova meneküljünk? Olyan hely kéne, ahova nem áramlik be a füst.

Szemem sarkában megláttam az erődítménynek a legmagasabb tornyát.
Kezembe véve az irányítást, a vezérlőtorony teteje felé szálltunk.

Nincs sok időnk. De még sikerülhet.