⚜️Szerelem szárnyai⚜️ ~AOT

83. I. Rémálom

Zene hangosan szólt, testemen végig simított egy gyönyörű dallam. Kellemes borzongást adott. Magam sem értettem mit keresek itt.

Egy bálteremben voltam, tele emberekkel. Nők szebbnél szebb ruhákhoz tartozó magassarkúban topogtak. Férfiak méreg drága öltönyökben járkáltak.

Forgolódva elindultam egy irányba. Plafonról lelógó aranyozott tükör előtt megálltam. Meghökkenve végig mértem magam.

Karamell színű hajam egy része kiengedve volt, de az oldalsó tincsek befonva egy kisebb copfot alkottak.
Nyakamban egy arany nyaklánc lógott, apró medál fényesen csillogott a csillárok megvilágításától.

Mint a körülöttem lévők, én is báliruhát viseltem. Fehér színű anyag a földig ért.
Hasamnál pirosas kosz jelent meg, újból a tükörbe bámultam. Meghökkenve hátra léptem egyet. Ruha alja teljesen vörössé vált, derekam vonaláig piros szín színezte be az egész szoknyát.

Megijedve és zavarodottan forgolódtam.
Senki nem vett tudomást a ruhámról.

Felemeltem kicsit a szoknyám, hogy könnyebben tudjak sétálni.

Kezemben az anyag furcsán ragadt. Jobban szemügyre vettem a szoknyám anyagát, báli dressz színe kísértetiesen hasonlított a vér színére. Elengedtem a szoknyámat, ami miatt kezemet befogta a vérvörösség.

- Mi a? - felnéztem, újból körbenéztem. Mégis mit keresek egy bálon? Hogy kerültem ide?

Bálon résztvevőkre tekintettem. Ledermedve néztem a táncoló népet. Bőrszínük megközelítette a falfehéret. Egyes emberek arcán sérülések jelentek meg, voltak akik mellkasukon viseltek valamiféle sebet, de volt olyan is, akinek homloka közepén egy lyuk éktelenkedett.

Elborzadva indultam el az egyik ajtó felé. Viszont abban a pillanatban valaki megragadta kezemet, és magához rántott.

- Na de hölgyem! Képes lenne távozni azelőtt, hogy táncolt volna? - Hang szinte végighasított rajtam.

- Mi? - kérdeztem zavarodottan, a férfi maga elé állított.

Előszőr csak a mellkasát láttam, lassan felemeltem fejemet. Reméltem, hogy nem az lesz, akit a hangról beazonosítottam. De ő volt az.

Szőke hajtincsek, szakáll, körszemüveg mögött szürke szempár nézett le rám. Zeke Jaeger, a fenevad titán.

Remegve néztem fel rá. Nem bírtam semmit sem mondani, mintha nem kaptam volna levegőt. Libabőrrel a hátamon, magamban felsikítottam.  Azonnal hátrálni kezdtem.

Zeke jóízűen felnevetett.

- Michelle Blackwell mi ez a modor? Hát nem nemesi családból származol? Nem tanították meg az illedelmes viselkedést?!
Vagy talán lealacsonyodtál annak az Ackermannak a szintjére? Sose tanult jó modort, hisz ő a földalatti városban rohadt jó pár évig. - tette fel a tömérdek kérdéseket, aztán összekulcsolta kezeinket és a táncparkettre vezetett.

Nagy nehezen kipréseltem magamból egy kérdést.

- Mégis honnan tudod a nevem? - Zeke felkacagott kérdésemen.

- Komolyan ezt kérdezted meg? Számtalan más kérdést tehettél volna fel. Mint például: Hol vagyunk? Miért vagyunk egy báli teremben? Vagy éppen azt, hogy miért véres a tenyered. - mondta és elengedte kezemet, amin a vér már rászáradt. Zavarodottan néztem a tenyeremre.

- Én ezt nem értem. - feleltem csodálkozva.
- Persze, hogy nem érted. Nincs sok eszed, húgodnak nem sok értelme volt megmentenie. Hagynia kellett volna, hogy elvérezz a lövedékemtől. - Zeke ujjával a mellkasomhoz nyúlt.

- Igen pont itt. - mondta ördögi mosollyal. Ledermedve néztem a férfira.
- Mégis honnan tudtad, hogy a húgom mentett meg? - mondtam félelemtől elcsukló hangon. Zeke nem válaszolt.

- Sok a kérdés. Inkább a ruhádat nézd. Csupa vér. Hogy érzed magad emiatt? Ja várjunk csak, gondolom ezt se tudod. Ruhádon a te általad meggyilkolt emberek vére borítja. És még engem tartasz szörnyű embernek? Ah! Ártatlan marleyi civilek vére. Nézd csak! - Zeke végighúzta kézfejét a ruhámon...