A főnököm a szeretőm [Blitz x OC]

Kapualjba érve azt mondánk mi..

Mint ingoványos talajon a lábát szegő ember, úgy billegtem ide oda nagy vehemensen paci haverinámnak a Jóisten, vagy tudja a tököm valójában ki által éjfeketére mázolt hátán. Talán mondanom se kellene de az idő folyamatos előrehaladtával úgy hagytam el magam mögött a lovaglással kapcsolatos emlékeimet mint postás a rábízott küldeményeket. Az s kanyarban. A dohányboltból kifelé menet.
De mindegy is. Orion indulásra készen feszítette meg testének izmait, mire kezeim közé véve a kantárt felnéztem.
Tudtam. Emlékeztem minden egyes szavára. Az egykori lovasoktatóm a világ legnagyobb arca volt. 20-as éveinek legelején járhatott valahol és Martinnak hívták. Martin Collinsnak, ha részleteibe menően pontos akarok maradni.
Ő volt az aki annak idején a 9-10 Amynek tisztességgel kitaposta jövendőbeli útját, melyből aztán aligha lett végül bármi is.. Elég ha csak arra gondolunk hogy az ottaniak szemében én már réges régen halottnak lettem nyilvánítva. Egy tudat nélkül maradt aszott csontkupaccá lettem mely már aligha lesz valaha is képes arra hogy bármilyet testrészét is mozgásra bírja. Ott rohad az emberi alakom jelenleg is valamely fenti temetkezésre alkalmas helynek hideg földgyomrában, magára hagyatottan, sártól mocskosan. Élettelenül.
Ami azt illeti.. Érdekes érzés ebbe nekem így most belegondolni. A pokolba valo száműztetésemet követően ugyanis egyértelműen új testet kellett hogy kapjak, különben ha nem így lenne akkor igencsak érdekesen festenének az exhumálások odaát a Földön.. Csupa üres faláda lenne az összes létező koporsó amit valaha is földbe raktak.
Magyarán ha úgy adódna én akár még meg is nézhetném a saját holttestemet. Hogyha nagyon akarnám. Na de hát akarja a franc bazmeg.. Jobb szeretem magamat ilyennek látni mint amilyen most vagyok, nem kívánom újraélni ismét a saját haláltusámat még egy külső szemszögből is..
Martin Collins napjainkban már aligha tanítgat más lányokat arra hogy miként is nyergeljék fel helyesen a jószágukat, 13 és fél éves koromban ugyanis felhagyott a munkájával. Hogy miért arról őszintén szólva fogalmam sincs, egyik napról a másikra érkezett meg az üzenet nevelőanyám telefonjára hogy ő már nem fog elvállalni több lovas órát. Akkor történt utoljára hogy bármit is hallottunk az ürge felől. Úgy eltűnt minthacsak legalábbis másik bolygóra költözött volna el mindenfajta előzetes bejelentést hanyagolva. Se kép se hang. Hogy él-e vagy hal-e.. Senki sem tudhatta biztosra. Az utolsó infó felőle a városból történő elköltözésének híre volt. Hallásból tudom csak hogy tán valamelyik északi államot emlegetette egy időben, talán magát Canadát, ez ellenben még csak annyira sem biztos mint amiket az eddigiekben elmondtam róla.
Akárhogy is, a rám fordított idejében maximálisan odatette magát mindahányszor csak találkoztunk. (Hetente 1-2 alkalomról beszélhettünk kb.)
Mindig is tiszteltem a fejében hordozott tudásának hála, és nagy embernek tartottam amiért olyan dolgokra tanított mint amikre elmondása szerint semmelyik másik tanítványát sem. Mellette én különlegesnek érezhettem magamat, és úgy érezhettem hogy végre haladok is valamerre az életemben. Nem győzte elégszer hangsúlyozni a tehetségemet, másból sem álltak ki az óráink csak az irányomba elhintett dícséreteknek a halmozásából.
Azt hinnéd hogy ez nem lehet eléggé hatásos egy fejlődésben lévő gyerek számára, hisz ha folyton csak dícsérik a végén túlzottan is elbízhatja magát, de nem, ez esetben tévedsz ha ezt gondolod.
Azok a szavak engem sohasem hátráltattak. Sohasem léptem át a tiszteletteljesség azon határát melyen túl már nagypofájságról lehetne beszélni. Sohasem feleseltem vissza vagy emeltem fel mondjuk a hangomat. A pozitív megerősítések mindamellett hogy mélyítették az elmémbe elraktározódó tudást még segítették a személyiségem megfelelő fejlődését is, hisz Martinban végtére is megtalálhattam életem első igaz barátját.
Ezért is érintett engem az olyan mélyen amikor egyik pillanatról a másikra konkrétan fogta magát és egyszerűen csak kisétált az életemből. Kamaszkorom tetőfokait éltem át akkoriban és borzalmas csapásként éltem meg azt hogy az egyetlen igaznak hitt személy is eldobott engem magától.
Még csak el sem köszönt tőlem. Soha egy szóval sem említette azt hogy bárhova is elvágyódna, és tessék.