A főnököm a szeretőm [Blitz x OC]

Belső lelki akadályok

- Én vegyem észre magam ? Baby, figyelsz te egyáltalán bármennyire is a körülötted zajló eseményekre vagy csak a magunk védelmében oly hősiesen fellépő személyemen ámuldozol? Jó mondjuk ez végsősoron nem lenne akkora nagy csoda..
Még a levegő is megfagyhatott egy pillanatra a tüdőmben úgy hiszem. Hogy mi a rézcsőbe tekert kurva élet? Ha nem fűződtek volna Blitzhez akkora nagy reményeim hogy egyszer majd még talán kellő kitartással képes lehetek rajta változtatni simán, és minden további nélkül húztam volna bele a nyakába az öklömet. Csak mint egyfajta éreztetés címszóval.
Azt a szintű önközpontúságot amit egyenesen a környezetén élvezkedve gyakorolt.. Még akkor is ha mindennek egy teljes mértékig tudat alatt létező kényszeresség volt a fő irányt adója és kommunikátora, akkor sem szabadott volna hogy módjában álljon saját magát egy ilyen viselkedési forma rendszeres használatára feljogosítani.
Emberi értelmezésre szánt szavakban megfogalmazni az érzést ami ekkor könyörtelenül is a hatáskörébe fogadott akkor sem igazán lehetett volna esélyes ha nagy múltú bölcsész múlttal peregtem volna le az élők közül ebbe a velejéig megrontott földöntúli világba. A gyomromat már úgy szorongatta melegváltásban hol az elkeseredettségnek halovány ködfátyla, hol pedig a mindent felemésztő haragnak a mindenüvé is kiterjedő borzongató képmása.
- Nem fogom azt hagyni hogy egy ilyen porbafingó kis sehonnai a maga kénye kedve szerint járassa a bolondját velünk.
Szemeiben valós idejű gyűlölet langalt fel, és még mielőtt bármihez is folyamodhattam volna az ismételt konfrontáció kialakulásának megelőzésének érdekében ő már rögvest meg is indult a pillanatnyilag totál teljesen összezuhant, érzelmileg tropa Matthew-unk irányába.
Szegény fiúról már csak ránézésre is lerítt hogy a bármilyen mértékű önvédelem nála akkor tuti fix-re ki lett zárva a számára aktuálisan felsorolható lehetőségek listájából. A léptek zaját meghallva úgy kapta fel hirtelen a tekintetét mint egy szó szerint is megriasztott kisgyermek.
- Ma már egyszer kaptál a pofádra, öreg! Egy normálisabb lelkületű paraszt már akkor levágta volna hogy talán jobb lehetne visszább venni abból a nagy méteresre megnyíló pofájából, de neked ahogy látom ennél többre lesz szükséged!
- Nemár bazdmeg normális vagy? - kénytelen voltam a hangomat minden meglévő akaratom ellenére is egy magasabb hangszínre fektetni hogy az eszét vesztett delikvens biztosan képes lehessen azt abban a fokozottan begőzőlt állapotában is meghallani - Eszednél vagy??
- Ahogy mondod szívem, én egyesekkel ellentétben ugyanis pontosan tisztában vagyok az eszmebeli értékemmel! Én fel tudom azt mérni hogy hol is van a kibaszott helyem, érted?
Meglőve éreztem magamat. Képtelen voltam megérteni Blitz lényének a működését. El ugyan soha egyetlen egyszer sem bizonytalanodtam - látványosan legalábbis - afelől hogy belül a legnagyobb mélységek közepette lapul még benne jóság, lényének az óramű pontos működését megérteni azonban nyilvánvalóan nem egyetlen napba tellett még nekem sem. Csak álltam ott és néztem ahogyan Mat ösztönszerűen hátrált Blitz elől egy lépést. Kezeit a zsebeiből kivenni azonban valahogy még ekkor sem nagyon szándékozott. Talán valami ostoba pszichés naivitás folytán elhitethette magával hogy a zsebredugott kezek egyöntetűen nyújtanak számára védelmet az összes létező külsős fizikai behatás ellen. Arcán a meglepettség mellett viszont szinte azonnal fel is tűnt a rémületnek minden jellegzetesnek mondható vonása. Előtte nem egészen 1 órával még ott fetrengett mindkettő a pálya repedtes aszfaltján nagy nehezen meg-megtűrve az egyre-másra osztogatott pofonokat, húskimaró ütéseket. Hol az egyik hol pedig a másik, függően attól hogy a kis akciójuknak melyik részét vesszük értelemszerűen alapul. A kezdetek kezdetét? A félidőt? Vagy neadjisten a legvégső here félelmeket keltő finálét..?
Mat előtt bizonyára lepereghetett hirtelen a teljes egész úgy ahogyan az valójában is megtörtént. Attól tartani pedig hogy a neki kijutó kegyelemdöfést egyhamar képes lehet kiverni a fejéből nem igazán lehetett volna értelemszerű. Arra egészen biztos hogy sokáig vissza fog majd tudni emlékezni..
A testbeszéde mellett - amennyiben az nem lett volna esetleg éppen elég meggyőző a mi kis drága impünk számára - az ekkor belőle akaratlanul is kibukó dadogásszerű akármi már bizonyíthatóan is kimutatta Mat újonnan előjövő félelmét a karjait ekkor igencsak erőszakoskodóan megragadó Blitz-el szemben. Amaz pedig nem mellesleg éppenhogy a bal alkarját találta be, amiről ráadásul még tudni is lehetett hogy a nagy Mindent is eldöntő és alapokba lefektető bunyójuk során igencsak erős behatásokat kellett hogy kiálljon.
Hiába, a rámért erőteljes szorításnak már kötelezően meg kellett hoznia a tőle elvárt hatást, amire bizonyára Blitz maga is mindent apellált. És bizony mondom meg is hozta.
A fájdalmas szisszenés bizonyára zeneként hathatott a füleire, az akaratlanul bekövetkező izomösszerándulások pedig már azt is lehetővé tették  hogy egy viszonylag erélyesebb rántással egyszeriben kiránthassa Mat kezét az általa viselt, láthatóan is már igencsak viseltes állapotban lévő pulóvernek a zsebe mélyéről.
Meglepett, sőt méginkább rendesen le is döbbentett hogy a korábbiakban elhintett szavaim valóban ennyire minimális ráhatást lehettek csak képesek kifejteni Blitz gondolkodására? Ekkor még fogalmam sem igazán volt róla hogy ő maga ilyenkor vajon csak ennyire szembetűnően többnek hiszi magát hogy félresöpörve az összes valamirevaló jótanácsot a saját feje után induljon meg a helyzetekben újra és újra akárcsak egy átlag világtalan, vagy esetleg pont hogy a belsőleg elfojtott harag teszi ezt vele hogy minden meglévő tudása és esze ellenére mégiscsak a 'fejjel a falnak' hozzáállást választja ki maga mellé hű pajtásnak. Néztem a teste mellett függő ökölbe szorított jobb kezét és ösztönszerűen is azon kezdtem el tűnődni hogy vajon tudatában lehet-e bármennyire is annak hogy az aminek éppenséggel nekikezdett pont hogy telibevágja mind azon szavait amiket szintúgy a korábbiakban még nekem intézett. Beugrott a kis búval baszott pofija amikor a pályán ott helyben leszúrtam azért a talpig meggondolatlan balhézásukért. Ahogyan magyarázkodni próbált mielőtt még egyetlen szavammal leállítottam volna. A begubózott néma alakja a kamion fülkéjében.
Tudtam hogy tudta. Tudnia kellett hogy igazam van. Egész egyszerűen lehetetelenség lett volna hogy ne úgy legyen. Az ember az ilyesfajta önkéntelen érzelmeket képtelen önmagától parancsra eljátszani.
Az ölébe ejtett kezei ahogyan görcsösen szorongatták egymást.. Egyszerre érzett magában minden egyeben fölül álló haragot és gyomorszaggató szégyenérzetet.
Rá volt írva az arcára az igazam amit kénytelen lehetett magának is bevallani. Márpedig hogyha a realitás alapvetően is sokszor ingoványos talaján vagyunk kényszerítve megmaradni..
Egész könnyedén be lehet azt látni - ahogy tettem azon másodpercek némelyikében én magam is - hogy mindezek alapján azok a döntéshozatalai Blitznek amiket egy ahhoz akár teljes mértékig hasonlatos stresszhelyzetben volt kénytelen bármilyen formában is meghozni sohasem lehettek egyetlen egyszer sem teljes egészükben logikusak. Soha, egyetlen döntése mely bárhogyan is szarba vethette őt, egyik sem azért született meg úgy ahogy mert az ő sajátos logikai készsége olyannyira trehány módokon tett volna tanubizonyságot a saját maga silány teljesítményéről. Soha nem azért döntött helyzetekben úgy, ahogy mert agyilag olyannyira zokni lett volna hogy még csak értelmezni se lett volna feltétlenül képes mindazt melyet visszakézből kapott meg tegyük fel éppen kritikák formájában az őt körülvevő személyektől.
Lefordítva halandó nyelvre akkor abban az esetben sem azért indult Blitz ismét neki Matthew újbóli megleckéztetésének mert ő esetleg úgy döntött volna hogy tesz rá jó magasról mindazon figyelmeztetésekre amiket én mint a jószándékú kispapagáj nyolcvanezerszer elpofáztam neki már csak azon az egyetlen elszart estén is. A probléma ezúttal is ugyanabból az egy forrásból volt eredeteztethető mint a negatív visszhangot kiváltó tetteinek egy tetemes százalékánál általánosítva is. A már ezer meg egyszer átnyálazott téma, avagy annak a belső korcs énjének a feltételek nélküli védelmezése hozta ezt a típúsú reakciót ki belőle. Az a bizonyos sokat emlegetett 'már csak azért is'. Egyszerűen baszta volna a fejét ha akár csak egyszer is Matnek adott volna bármiben is igazat.
Ő Mat viselkedését egyenesen egy nyílt hadüzenetként értelmezte. Nem látott bele más egyebet csak a számára felfoghatatlan méreteket öltő szemtelen pimaszkodást. Ő nem gondolta úgy hogy Matthew bármi miatt is megbántva érezheti esetleg magát, ő azt volt csak hajlandó belelátni a szituba amit maga az a legbelső parazitája akart vele feltételek nélkül elhitetni. Matthew tudat alatt számára feltételezhetően már az elejétől fogva is ellenségként játszahatott. Annak akarta látni csak azért mert hímneműnek tudhatta magát, és Blitzben életösztönként éledhetett fel már rögtön egyből az a bizonyos csúfondáros valami amit a köznyelv egyszerűen csak féltékenység néven ismerhet. Tudod, ami mögé bújik minden egyes csóringer gondolatodnak, mely úgy fúrja bele magát a tudatalattidba mint egy alattomos féreg. Talán még csak észre sem veszed hogy hirtelen már a te életedben is felütötte azt az elbaszódott rút fejét.
Pofátlan egy szarság tud ez lenni való igaz. Nagyon rondán oda tud baszni ha az ember kezei közül egyszer - még hogyha akaratlanul is de - kiszabadul a gyeplő.
Teljesen biztosra menni ezek felől nyilvánvalóan még akkor nem igazán mertem, inkább mondjuk csak úgy hogy reménykedtem benne hogy a helyzet mögött valóban nem állhat egyéb mint az évek tömkelege alatt önmagába visszafojtott ideg és feszültség. Reménykedtem benne hogy függetlenül az egésztől valahol azért mégis ott bóklászhatnak az elméjében Blitznek az énáltalam előtte oly nagy lelkiismerettel hangoztatott mondatok. Hogy hátha megjönne az esze mielőtt még ismételten meggondolatlanul járna el.
Mat bal keze tehetetlenül fityegett a levegőben míg Blitz továbbra is marokkal tartva azt az alkarját állt neki össze-vissza szorongatni. Előtte még nekem is olybát tűnt minthogyha egy nagyon minimálisan visszatért volna a csávóba - márhogy Matbe - az élet és már nagyjából fittyet se nagyon hányna az előtte még kettejükkel megesett szerencsétlenségek borús utórengéseire (mint pl. amilyen a karfájdalom is bizonyára lehetett), amint azonban arra került a sor hogy Blitz esetleg ismételt támadást akarhat inditványozni az irányába azon nyomban vissza is tértek lelki szemei elé a kudarc és a fájdalom befolyásolta emlékképek. Nem zárnám ki én még továbbá azt se hogy talán még a férfiasabb részei is lüktetni kezdhettek a gondolatra hogy a makkokon való térdelősdi mégegyszer bekövetkezhet. Talán még könnyek is gyűlhettek minderre abba a szabad szemmel sohasem látható lélekbeli szempárba.
- Okés haver, tehát utoljára kérdezem meg. Merre találhatjuk meg a szájbatekert kocsidat?
Mat igazság szerint igen nehezen volt csak képes elviselni és kiállni a személyes aurának mint fontos lételemnek határait is bőven telibe fosó szempárnak a folyton folyvást őrá vetülő pillantásait, és én semmilyen körülmények között sem lettem volna képes őt ezért elítélni. Az hogy eleinte még egyenesen kerülni is próbálta volna a kötelező szemkontaktust nyílt jele volt a helyzete iránt érzett gyűlöletének. Amit pedig megintcsak meg tudtam érteni a részéről. Hisz világ életében ő volt mindig csak ott saját magának, magán kívül senki másra sem számíthatott. Nyilvánvaló hát hogy irritálta őt a tehetetlenségének a tudata. Mindhiába azonban ha az őt régebben ért traumák sokkalta erősebben éltek ott őbenne mint amivel a tudatossága még szembe lehetett volna képes szállni. Hiába tudta hogy védekeznie kellene ha egyszer az emlékek úgy vetették be hirtelenjében magukat az elméjének ajtaján hogy még az ajtót addig helyén tartó függesztések is szakadtak együtt tova az ajtóval.
Láttam rajta hogy ugyan csak egy nagyon minimálisan, de Blitzre felnézve lefehéredik. Szerintem ekkor már borítékolhatóan is biztosra vehette hogy ismét kapni fog. Leszámítva azt az apró kis különbséget hogy a visszatámadás lehetősége ekkor a lelkének teljes összefacsarodásának révén már közel sem lehetett annyira lehetséges mint amennyire az első alkalomkor még neki megadatott.
Minthogyha úgy akarna bárki bárkinek nekiesni hogy annak a másik szerencsétlennek a kezein és lábain kívül még a szemei is le lennének teljesen takarva. Kicsit sem igazságos és mellé még gecire hányingerkeltő is.
Ezért, és csakis ezért voltam egyébként eztán hajlandó túllépni azt az akkor éppen aktuálisan magammal hurcolt ingerküszöbömet. Ha nem lett volna annyira vészjósló a helyzet hidd el nekem hogy ezt a mértékű áldozatot még csak álmomban sem vállaltam volna föl senki kedvéért.

A 11-én debütált 'Exes and Oohs' epizódot követően őszintén megmondom hogy igen nehezen vagyok csak képes normálisan magamhoz térni. Ez az epizód érzelmek terém konkrétan egyenlő volt egy telibekúrt hullámvasúttal. Crimson karakterét tekintve pl. nagyobb gondban vagyok mint azt eleinte gondoltam volna hogy leszek. Nyilvánvalóan olyan sohasem lehetek mint azok a tipikusan megrögzött Stella fanok akik konkrét istenségként kezelik már őt elfeledve mindazt a szarságát amit Stolassal az eddigiekben már leművelt, de azért azt sem fogom teljes mértékig állítani hogy totálisan bánni fogom ha esetleg a jövőben ismételten színpadra fújja majd még a szél..