A főnököm a szeretőm [Blitz x OC]

Mit sem érő fájdalmak

-Ha nem állod meg a helyed kukáznak - Mat ezt meglehet hogy helyettem is inkább már csak saját magának szánta, Blitz mellett ugyanis önmagunkról beszélni úgy hogy közben beleszólást semmi esetre sem engedve hessegetünk el mindenfajta kicsit is ellenvéleménynek hangzódó megjegyzést minden kétséget kizáróan lehetetlen. (Révén hogy a palit azt addig gyakorlatilag lelőni sem igen lehetne míg valahogy valamilyen formában el nem éri hogy a másik az erőteljes baszogtatásoktól megfáradva berekessze az őszerinte helyzetektől függetlenül is mindig oktalan és értelmetlen önfényezését.)
Matnek sem telt bele az olyan túlzottan sok idejében hogy mindezt kitapasztalva úgy döntsön hogy inkább tartja meg magának privát módon a gondolatmeneteit mintsem azokat szélnek eresztve állandószerrel generálja a feszültséget saját maga és az én drága egyetlen hidegvérű kiskakaskám között.
Persze a lényeg az átjött anélkül is hogy ő a fejében összetoldott mondandóját bármilyen formában is tovább fűzte volna. Blitz szemében bár biztosan nem tűnhetett ez többnek egy borzasztóan együgyű, önkiemelő hadoválásnál, én azért voltam még abban a mentális állapotban hogy képes legyek a helyükön kezelni a megtudott infókat.
Blitzből ekkor viszont talán éppen a belső sértett gyermek beszélhetett. Az az ifjúkori önmaga akivel persze az életnek is rendesen ki kellett ugyebár basznia. Akit a betervezett jövője még csak annyira sem környékezhetett be hogy legalább azt elmondhassa, valahol az útján halad. Az, kinek a kiprojektált céljai szépen lassan az idők leperegtével rabjául esve a természet adta lelki szelekcióknak foszladozni kezdtek. Kinek felnőve még csak annyi sem juthatott a valódi boldogságérzetből hogy lelkét legalább visszatartani lehessen ereje a teljeskörű összeomlásnak feketéllő palástjaitól. Attól hogy ezer meg egy felé szakadva váljék örökös fájdalmaknak állandó lakhelyévé. Hogy összehúzódásra képtelen sebek vethessék meg rajta mindenütt lábukat.
Kinek szemeiben a könny kiapadhatatlan. Kiből a berögződött megkeseredettségen kívül más aligha lehetne képes tiszta és ép szókinccsel gazdagodva szavakhoz jutni.
Ez a belsőbbik énje vált egy bizonyos idő eltelte után már saját maga elkorcsosult démonjává. Soha nem adathatott meg neki a lehetőség arra hogy egy egészséges értékrenden növekedhessen, fejlődhessen. Hogy egy egészséges értékrendű felnőtté válhasson. Egy olyan eltorzult valamivé kényszerült változni melyben az eredendően is gyermekinek mondott tulajdonságokat felfedezni már most igencsak nehéz lehetne. Én már valódi gyermeki énnek azt nem is igazán tudnám nevezni. Az egyetlen elfogadható indokom arra hogy mégis ezt teszem az a találékonyságomnak a hiánya lehetne. Egykori gyermeki én volt az egésznek kiindulópontja, igen ez valóban így van. Az egykoron még gyászoló gyermeki én azonban idővel valami egészen mássá lett. A test-psziché páros idősödésével ez a belsőleg létező, test nélkül maradt gyermeki maradvány azonban ahelyett hogy szintúgy a fejlődés útjára lépett volna megragadt a tragédiák bekövetkeztének időszakában. Az akkori fejlettségén, amin viszont aztán idővel az állandósult tudattalan pesszimizmus hatására kegyetlen elváltozások sorai kezdtek el egymást követően lejátszódni. Ezzel egy olyan mániákusan pesszimista énmaradványt létrehozva melynek a lélekbeli jelenléte sokkalta inkább csak gátolni kezdte Blitzet a mindennapjai során mintsem bármiben is segíteni. Egy egykori tisztaszívű gyermekből fejlődött ki ilyenformán egy valódi parazita. Már csak nyomokban tartalmazza az egykori gyászoló kiskamaszt aki Blitz valaha egyszer volt. Mára már inkább lehetne nevezni csak egy megrögzött szarkavarónak aki úgy ragaszkodik a múltbéli emlékekhez, személyekhez mintha azok még mind a mai napig is Blitz életenek a részét képeznék. Emiatt nem lehetett Blitz nagyon sokáig képes normálisan túllépni a gyász természetszerűen meglévő szakaszain sem, és épp miatta lett belőle egy akkora világi nagy faszkalap is. Ennek az egykori lekimaradványnak a védelmének érdekében. Ez volt a kiindulópontja a nárcizmusának, a 'csak én vagyok és senki más' hozzáállásának is.
A szülői jelenlét elvesztése az életének teljes összeomlásával járt együtt és ezzel együtt ennek a torz maradványnak is hajlandónak kellett lenni leválni a felnőttesebb utakra kényszeredő, már se nem gyerek de még nem is teljesen nagykorú Blitztől. Nem lett volna mindez kötelező, sőt bizonyára jobban örült volna annak Blitz maga is ha nem kellett volna minden egyebet félrevetőlegesen kötelező jelleggel a belső gyermek Blitzoval folytatott csatározásokra kényszerülnie, belsője alakulásának ezen területe abban az élethelyzetben azonban bizonyára egy totálisan más agyterületnek a fennhatósága alá rendeződhetett mint amiknek ő a tudatával bárhogyan is irányt mutathatott vagy parancsolhatott volna. Magyarán megmondva rohadtul nem volt abba beleszólása hogy ez a szíven szúrt kisgyermek semmiképpen se fordulhasson majd aztán lassacskán totálisan önmaga ellen. A folyamat a tudatától függetlenedve játszódott le.