A főnököm a szeretőm [Blitz x OC]

Made in Stress

Mindösszességében nézve azonban aligha válhatna az erényemre ha szó szerint is kimondatnám magammal az állítólagos "megbánásomat" az általam megindított cselekményláncolatot illetően. Hisz mi is lehetne nagyobb faszság mint megbizonyosodott kijelentés kereteibe helyezni a valójában soha nem is létezett ellenérzéseimet az engem éppen akkor szertelen karjai közé szíves örömest befogadó önfejű kis hipsteremmel szemben. Ne váljék a világnak félreértésére, nem lett volna nekem akkor sem és alapjaiban véve most sem soha azzal problémám ha Blitz a kedvének szottyanásait szemkivályó figyelemmel kísérve nyilvános szeretgetésekbe kezdett volna el, vagy kezdene el engem invitálgatni, a helyzet fonákjaként egyedül talán csak a belsőleg létező bizonytalanságomat lehetett volna indoklásként felhozni amire már úgy ahogy, de talán rá is lehetett volna húzni a helyzetre dobott totál balga reakciómat is, mint frankón elkúrt következményt. 
Úgy meredtem bele a félhomályban led szerűen vibráló élénknarancs íriszekbe mintha legalábbis a fél életem múlott volna azon hogy azoknak tulajdonosa miként is lesz képes végsősoron önmagának lekonvertálni a saját gondolati síkjainak megfelelően a felé közlött infóknak az egyvelegét.
Valahol bennem mélységes szimpátia fakadt aztán rügyre amikoris végre rálátást nyerhettem a távközlésem fogadójának a teljes mivoltára is már talán kiterjedő tisztaságára. És nem, ezesetben semennyire sem volna a részetekről helyénvaló a sztori lehetséges fejleményei közé emelni egyet-kettőt az általánosságban is már ismeretessé vált kábszereknek az ilyen-olyan keresztezéseiből/ nemesítéseiből, a 'tiszta' kifejezés alatt ezesetben csak, és minden egyéb más alternatívát bíztan kizáróan a lelki létnek a valós időbeli letisztázódását lenne éppen szüskéges értenetek.
Lehetne ez bizonyos esetekben, bizonyos személyeknél akár csak egy formálisan megalkotott elmekatt is, esetemben azonban akár még a nevemre is esküdhetnék ha kedvem tartaná, kockázat a dologban - hozzávetlőgesen megmondva - lófasz nem sok annyi sem maradhatna. Ha ugyanis ott lettetek volna.. Ha ért volna benneteket akkora egy baszott nagy égi - aka pokoli - szerencse hogy akkor azon pillanatok összességében, azon percünknek a közvetett origójában ott lehettetek volna velünk abban az ördög háta mögötti pudvás kis rozsdatelepen magyaráznom sem volna most nektek tulajdonképpen szükséges hogy egészen pontosan miféle csodának is lehettem, azazhogy lehettünk mi akkor ketten éppenséggel akkora nagy kedélyromboló áldozatai hogy aztán annak meghálálandóan végülis oly nagy egyszerűségek árán lábalhattunk ki a minket mindodáig folyton folyvást ostorozni kívánó szívszakajtó helyzetünkből.
Soha nem voltam én egy nagy istenimádó alkat úgy lássatok engem, soha nem vedeltem magamba szentelt vizet és böjtölni sem böjtölt egyetlen beficcenő húsvétunk alkalmával sem. Egyet viszont bíztan állíthatok.
Kezemet összetenni, még ha csak lelkiekben is, de úgy igazándiból ezalkalommal sikerülhetett talán legelsőnek úgy hogy próbálkozásomat követően már rögtön el is mondhattam hogy ez basszameg még lehet is való olykor valamire. 
Nézett le rám, és én néztem fel rá. Valamelyest a magasságbeli kilengés köztünk erre a néhány pillanatra bizonyára úgy dönthetett hogy akkor ő most sarkon fordítja saját magát. Hiába vagyok 2-3 centivel még talán magasabb is nála, Blitznek ezekben a másodpercekben olybát tűnt hogy az általánosnál talán jobban is sikerülhetett kihúznia magát. Ki tudja, talán teljesen tudattalanul, de ezzel azt közvetítve a külvilág irányába hogy ő már bizony jutott valamire, hogy ő már bizony lett is valaki. Valaki, akire a karjaiban tartott fiatal pipi nagyra nyitott csipákkal nézhet fel, körvonalaztatva maga előtt a felismerést hogy innye, ez már bizony férfi a javából.
De, mint ahogyan mi tudjuk is azt nagyon jól, a kiállított szikár külső a harmadik felek megtévesztésén kívül más egyéb célt akkor se nagyon szolgálhatott volna ha Blitz kétszer született volna le egyedmagában erre az egyetlennek nevezett trágya világra. Értéket nem képviselt, nagyon max csak az ő saját kis világának panorámáin belül járulhatott hozzá egy nagyon minimális kis valami, de annyi. Bár leginkább szerintem még ott se.
Tekintve hogy őnála senki sem ismerhette jobban saját magát.. Én valamelyest gyanítottam már a történetünk prológusában is hogy Blitz erre az álcájára aligha lehetett bármennyire is büszke, és sokkalta inkább használhatta fojtogató kényszerből mint saját magának tett önzetlen dícséretből.
Arcomnak két oldalán a dédelgetni próbáló kezei pihentek nagyban, ahogyan megkísérelte az oldalvást állandószerrel előre ugráló szőkés tincseimet nagy elszántan hátrébb seperni. Meglehetősen csekély sikerrel, ami egyébként azt illeti.
Karizmája tán minthogyha libbenni készülődött volna a talpai alól, hasonló hirtelenségű vehemenciával akaszkodott ugyanis ő is énbelém mint amilyennel másodpercekkel előtte jómagam is megtettem. Egymással karöltve remegtünk hát ekkorra már egyszerre ketten is annak a bizonyos minden lelket megválasztó szakadéknak a mindenen átívelő karimáján, egyaránt imádkozva a saját és az egymás életéért is egyszerre egy időben. A sikamlós cipőtalpak mint hevített kés a vajban csúsztak volna egyre és egyre alább, lentebb az intelligens létformákat bizony meglehetősen sok oldalról egybekötő tekintélyeknek a szeszélyes hullámokat vető forgatagának mélyreható felszíne alá.
Ott lavírozunk a pszichés ending kivezető küszöbén közvetlenben. És noha a tenni akarásunk teljesen cserben ezúttal sem hagyott bennünket, az apokaliptikus szétesésünknek bűze azért már javában ott terjengett ezek mellett is a közvetett közelünkben, összefacsarva természetesen egy talpig tökéletes időzítési módszerrel élve mindkettejünk tüdejét is. Ezzel szervezetünket egyébiránt elég rendesen próbára téve, mindegy ez már csak egy félrevethető részletkérdés az ügy tekintetében.
A pali menthetőségét bizonygató érzéseim ekkor derültek ám csak istenigazából pompájukba hogy úgy mondjam. Engedett engem látni és ezért az egekig ha magasztaltam volna sem fejezehettem volna ki sokkalta tökéletesebben mindazon hálámat melyet a reménységért minduntalan kapkodó lelke iránt érezhettem szerencsésen. Meggyőződésem, hogy cselekedetében ezesetben sem akadhatott több szándékosság mint bármikor máskor. Rendesen be lehetett rezelve, mi sem bizonyíthatta volna amúgy meg ezt tökéletesebben mint a kezeinek a lóhalálában történő izzadása. De tényleg. Én nem tudom hogy közületek ki miként képes önmagában elszámolni a tudatát érintő stressz faktorokkal, azt az egyet azonban egészen biztosra állíthatom hogy az ilyen helyzetekben elengedhetetlen módon jelentkező testhő emelkedés olykor egész veszélyesnek is képes lehet már bizonyos személyek esetében kihatni. Nem Blitz úrfim volt az egyetlen akivel a közelmúlt fedte időszakokban alkalmam nyílhatott ilyen jellegű pillantokat átvészelni, ez az elem bármelyik telek háza táján is lófráljon az ember mindenütt jelen lesz. Kötelező jeleggel, mint egyfajta válaszreakció a szervezet részéről. Amolyan feltétlen reflex.
Olyan volt a csórikám mint egy maximumra feltekert radiátor. Úgy ontotta magából a hőt kifele minthogyhacsak legalábbis kötelező lett volna.
Ó, na de a kezei..
Hirtelen azon kezdtem már el töprengeni hogy az arcomra (is) felkent, normál beállítottságú falakra kifejlesztett és miattuk piacra dobott falfesték vajon miféle indíttatásból is dönthetett végülis mindenféle ellenvetést maga elől elzárva úgy hogy a pofimról való leolvadás helyett mégiscsak a helyben maradás lehetőségét vette inkább számba.
Az aznapom vége felé közeledvén kezdett az elmém már némileg szétesni, ebből kifolyólag pedig a jól bevált szokásomtól eltérően nem is pöcsörésztem én olyan rendületlenül sokat az ilyen jellegű apróságoknak az értelmes válasszal való ellátásával. Ennél érdemibb dolgokra sem jutott már elegendő energiám, nemhogy az ilyen bolhafingnyi kis szösszenetekre..
A szerelem összetart. Oszt ennyi. Indoknak nem épp elég reményteljes? Dehogyisnem.
Összetarthat akár egy embert és egy "nem avilági lényt" is egyaránt. És hogy számít-e bármennyit is a kötelező hatásfokok elérésében a környező hadszíntér? Meglepő, de aligha. Lássátok példámat, ott álltam poklunk legmélyebb pontjainak egyikén egy nálam évtizeddel korosabb babyman és egy hozzám hasonlatosan emberi múlttal rendelkező fiatal imp utánzat társaságában, anélkül hogy esetleg bármennyit is képes lettem volna az elébem táruló utamnak a szakaszaiból előre meglátni. Az orrom hegyében sem lehettem teljesen biztos hogy ismerem a vonalát, és mégis, mindezek ellenére is úgy éreztem hogy boldog vagyok.
Boldognak éreztem magamat a kötődés érzésétől, attól hogy tudtam hogy aznaptól igenis lesz majd kinek odanyújtsam magamat ha úgy érzem hogy szótlanul maradtam. A kamaszkori 'egyedül lesz a legjobb' felfogásom már úgy ahogy dobva volt a régmúltnak, azokban a percekben kezdtem el úgy igazándiból is megérteni a 'szeretve lenni' kifejezésnek a valódi jelentésétartalmát. Azt, mit alapjaiban véve is hívatott lenne takarni, ha minden olyan szép és baromi kerek lenne.
Mondom, ha.
Ha az élet néhanapján nem döntene úgy hogy akkor mi most igenis basszuk meg..