A főnököm a szeretőm [Blitz x OC]

A meggyengült láncszem

Volt aztán egy pillanat amit az agyam legalább annyira meg is jegyzett magában minthogyha legalábbis egy teljesen új és nem mellesleg friss üde lelkiismerettel érkező fiatal léleknek a világra jövetelét követhettem volna nyomon annak teljes fizikai valójában, a normalitás határán megmaradva teljes testközelből.
Habár nem igazán fűlött volna alapjáraton a fogam a dologhoz, a helyzetnek rittig úgy kellett magát kiforognia hogy nekem és Matnek még éppen sikerülhessen - még hogyha fullra teljesen akaratunkon kívül is - egy teljes szöget egyértelműsíthetőleg sem bezáró szögegyenes mértékben egymás tekinteteit úgy ahogy volt elkapni.
Visszanéztem, mert hát nyilván adta magát hogy minden végbevitt hősködése ellenére Blitznek csakugyan visszább kell majd legalább egy helyen vennie abból az istenadta nagy menettempójából. Fizikális és mentális értelemben nézve is.
Ugyanis mint ahogyan azt egy esetlegesen felcsendülő problémaként is meglengettem már az imént lelki szemeitek előtt, a bennünket jószerivel hónunk alatt felkaroló megoldásként szolgáló járgány hollétéről még csak tájolás szintjén sem tudhattunk túl sokat. Pontosítva.. Éppenhogy semennyit. Kérdésként tehát ha máshogy nem is a minimum hogy fel kellett volna merülnie Blitzben a dolog, hogy 'na bazdmeg paraszt akkor most így pontosan merre is?'
És bár ugyan ez a szükséges idő elteltével gyönyörűen be is következett, az elkerülhetetlen, egocentrikusságon alapuló fáziskésés ezúttal sem hiányozhatott a lehetségesen felmerülő reakciók repertoárjából. Már meg sem tudott lepni igazából. Az hajtotta Blitzet. A felfokozott öntudat. Hogy majd ő megy és önmagától fog Matthew kocsijára rábukkanni.
Ezzel kapcsolatban igazából is kimondva csak 2 lényegesebb, és most általam a kontextusból egy nagyon enyhén ki is emelt részlet zavart csak engem úgy igazából. A konoksága, és az ennek a vonzataként kialakuló erőszakoskodása.
Mindezekről azonban részletesebb "bonctani eredményt" majd ezt követően fogok csak adni.
A pillanat tehát.. Az akár még nagybetűvel is ellátandó Pillanat, amikoris Mat és én sikeresen "rajtakaptuk" egymást ahogyan egymás irányába szinte ezred másodpercre pontosan odapillantunk. És habár indok szinten egészen más helyzetben lehettünk, az a fedetlenség melyen keresztül akkor ő a szemeimbe nézett egészen le tudott venni a lábamról. Na de nyugalom, mielőtt még a fejemet vennétek közel sem abban az értelemben véve mint amire ti e kifejezés alapján legelsőként gondolhattok.
Én ezesetben a falazás nélküli színvallásrra gondolok. Amikor az adott személy - legyen az partner vagy beszélgetőtárs - bármifajta köpönyegforgatás nélkül tár ki eléd mindent amit csak a gondolatai rejtenek vagy rejthetnek éppen abban az adott egy-két pillanatban. És nem srácok, ez lehet annál sokkalta sokatmondóbb is mint mondjuk egy átlagosabb alfahímnek a minduntalan szexre csábítgató nagy úri kacsintgatásai..! Egy ilyen pillanatnak egy kicsikét is váratlanabbul sikeredő bekövetkezése hagyhat azért olyasféle nyomokat az ember lelkében melyet aztán kiheverni utána csak annak lehet ténylegesen piskóta aki bizonyítottan is EQ érték nélkül szaródott ki ebbe a félrekúrt világba.
Hátrapillantottam mert megállni már nem igazán tudtam. (Blitzbe valahogy egybegyűlhetett az összes létező univerzális erő is talán, úgy húzott maga után mindenesetre mint aki legalábbis egy élesített bomba mellől igyekezné a lehető leglaposabb és mindaközben mégis egy sprintelési sebességű kúszásban elhúzni a csíkot, betonfallal nem lett volna képes kb. senki megtántorítani.)
És én nem tudom. Valami félelbaszott csodával határos módon jöhetett ez csak így be, de talán valahogy megérzés alapon jöhetett a késztetés Matnek hogy őmaga is hirtelen perdüljön meg.

Perdüljön.. Ezt bazeg most úgy mondtam minthogyha olyan hatalmas kedvvel tette volna meg mindezt izmokat megregulázó életerővel tropára felpumpálódva. De nem, elég egyértelmű hogy nem ez volt a helyzet valója..

Szent igaz, hogy volt, illetve van is Matnek most is egy nem éppen általánosan mindenkire is jellemző kiállása amin változtatni gyakorlatilag aligha lehetne bárhogyan is. Ez nála valamiféle adottságféle lehet, de akárhányszor csak feltűnik előttem az alakja valahogy alkalomtól függetlenül a magabiztosságnak az életünkre nézhető fontossága az ami elsők között beugrik. Van őbenne valami egészen furcsa. Egy extrán pikáns egyvelege az életrevalóságnak, mint tagadhatatlan erénynek.
Akkor azonban mindez kiveszett belőle. Nem ragyogott mivoltjából a mindenre való hajlandóság, a túlélni akarás. Összerogyott, mint egy megtaposott sátor. Vagy mint apád egykoron mikor még divatban volt odahaza elkéregetni a gyerektől a félévi bizonyítvány cafatkáit.
A vállait valahogy ösztönszerűen engedhette lejjebb mert egyáltalán nem tűnt olyannak mint aki bármire, és itt szó szerinti értelemben véve értem azt hogy bármire is képes lehetne a tudatát használatba véve. Egész egyszerűen kifogyott a szuszból, kifogyott az érvekből hogy miért is ne adhatná már végre fel egyben az egészet.
A szemei mint a mágnes vonzották magukhoz valamiképp az enyémeket. És az a reményvesztett keserűség.. Az a tényleges reménytelenség mely sugározni kezdett belőle..
Eltömítette az elmémet. Képtelenné tett a valamire való gondolkodásban. Mert hiszen csakis egyvalamire érkeztem gondolni, és azt az egyet sem igazán tudnám teljes mértékében életazonosnak nevezni.
Késztetett hogy arra gondoljak: Segíteni talán mégiscsak bűn volna.
Teste alig, szinte csak éppenhogy féloldalasan követte fejének mozdulatát, kezei elernyedt állapotban lógtak továbbra is a törzse mellett csak amolyan sehonnai módon. Nagyon úgy festett, a feje maga lehetett a kaotika teljes megtestesítője. Ha nem éppenséggel Blitzé.
De hát basszameg, hisz ez az..! Itt lehetett a kutya ezesetben is elásva..
Mat habár nem ugyanazon csónakban, de nagy eséllyel hasonló vizeken evezhetett mint a csuklómat szinte már-már időközben majdhogynem teljesen el is szorító 'o' nélküli "sima" Blitz. Nem tartott túlzóan sokáig a jelenet, és azt sem éreztem a nagy mesteri románcos filmekkel ellentétben hogy lelassult volna az idő akár csak egyetlen szekundumra is. Tényleg, csak egy fordulás majd vissza arccal előre, viszont ahhoz bőven elégségesnek bizonyult hogy megláthassam benne saját magamat. A szenvedő felemet, az anya nélkül maradott elszegényedett gyermeket.
Egy srác aki sokunkhoz hasonlóan szintúgy csak a környezetének vált sok idő múltán a kényszerített áldozatává. Aki évtizedeken keresztül sodródott tova keményen az árral anélkül hogy akár csak egy cseppnyi befolyása is nyílhatott volna a saját maga életére. Úgy élt le majdhogynem egy teljes emberöltőt hogy a mindennapjait kivétel nélkül mindig más emberek dirigálása alapján kellett leélje. Egy valaki, aki egészen kicsi korától fogva már afelé lett eltolva mint ami engem a nevelőszüleim halálát követő időszakokban ért már majd csak később utol.
Ha nem akart idő előtt elpusztulni, nagy fokú önállóságra lehetett kényszerülve már egészen fiatal gyerkőcként is. Az élete másból se nagyon állhatott ki csakis az örökös soha véget nem érő csatározásokból, konfliktusokból. És akkor még pluszba tegyük hozzá azt is aminek akkor lehettem szemtanúja ott rögtön frissiben annak a Bizonyos valakinek a természetes közreműködésével.
Az élete fordulatát adó gyászjelentés valószínűleg egyaránt adhatta meg neki mindazt mire szíve mélyén a leginkább vágyhatott mindazzal karöltve mitől talán legbelül a leginkább retteghetett. Ugyan a földön való halálának körülményeiről nem igazán esett szó, azt azért én is gondoltam hogy az apjának azután az enyhén tudatos módon lezajlott kiiktatása
után nem igazán maradhatott már olyan sokáig életben. Egy ilyen élethelyzetben simán megtörténhet végsősoron az is hogy a tettes mondjuk saját kezűleg végez saját magával is valamilyen módszert tudatosan kiválasztva, de akár még az is megeshet hogy mindezen feladatot egy már külsősnek elmondható hivatalos szerv lesz kénytelen kelletlen elvégezni egy esetleges vészhelyzet felmerülése esetén. Mondjuk hogyha fogja magát, aztán bevadul az emberke az elfogásának pillanatában vagy akármi hasonló.
Csak éppen azzal hogy neki éppenséggel sikerült bárhogy is, de megmurdelni tovább sikerült vinnie életének, tudatos létezésének azt a vonalát amit épphogy eltűntetni szeretett volna mindaddig míg emberként tengett - lengett a világmindenségben. A pokol ugyanis valljuk be senkinek sem pakol oda egy kis kezdő csomagot, egyfajta pakkot az idelenti élet normális berkeken belüli elkezdéséhez. Nincsen ki megcirógassa az ember buksiját ha egyszer mondjuk sikerül neki egy számára pozitívabb horderővel bíró döntést meghozni. Nincsen aki jópofizzon vele. Ugyanakkor olyan sincs aki egy esetleges hibázást követően jól a fejére koppintson hogy már megint mi a frászt műveltél te büdös kölök, mi lesz veled ezek után. Idelent elfogadni való tény továbbá még az is hogy gyakorlatilag nincs olyanod hogy teljesen magántulajdon. Az alsóbbnak számító társadalmi rétegeknél meg már annak is örülhetsz hogyha egy éjszakázós partihajnalt követően egyáltalán éppségben hazajutsz és nem késelnek meg csak úgy mondjuk teljesen véletlenszerűen az egyik sötétlő utcasarkon utánadkapva.
Átfogalmazva tehát emberi nyelvre mindez annyit tesz hogy Mat a halálával elnyerhette a már valóban is egy örökkévalóságra szóló szenvedésre a teljes értékű belépőjegyét. Mert ugyan nem tudni azt pontosan hogy miket is kaphatott még a továbbiakban az idelent létező ilyen-olyan egyletekbe, körökbe beleszagolván az arcába, ám az az egy szinte egészen fixen bizonyos hogy jót a személyiségének a légkör váltás semmiképpen sem tehetett. És hidd el hogy van az a pont amikor már a világ legstrapabíróbb anyagából megalkotott léggömb is megadja magát a környezetének hatására. Van aki később törik meg és van aki hamarabb. Van aki soha de van aki egyből amint feleszmél arra hogy a földi helyek bármelyike helyett idelent ébred fel. 
Mat valahol a középmezőny kényelmét élvezheti talán hogyha ránézésre kellene tipp-mix-ezmem, nem is szarja össze magát mindentől feltétlenül de azért van is belé szorulva ahhoz éppen elég visszamaradt emberség hogy az idelent jócskán visszább vethesse a túlélési esélyeit. Hisz a Földet és a Poklot a legnagyobb jóindulattal sem nagyon lehetne egy azon lapon említeni. Amennyi tökösség és önállóság a Földön már éppen elegendő lehet az idelent édeskevés. Sajnos/nem sajnos ez ugyanígy működik már mióta a Pokol létezik. Itt hogyha nem ismered kellően önmagadat és nem vagy képes az érzelmeidet szükségesint ráncba szedni megdöglesz. Kedvezőtlenebb esetben nem is feltétlenül csak lelkiekben.

Szóval ahogy rám nézett az mindent elárult amire talán szükségem se nagyon lett volna. A bensőmnek legalábbis egészen biztosan nem. Már alapból is dugig volt a Blitz-féle problémákkal és a sötétben történő esetlen tapogatózással, tudtam hogy még egy hozzá bármiben is hasonlító delikvens már nem fog beleférni. Vagy Blitz, vagy Mat, vagy Fizz. Hármójukkal egyszerre foglalkozni képtelenség lett volna. Mindegyiknek más kínja volt, mindegyik szenvedett valami lelki fosban és ráadásul igen kemény különbségek is adódtak a három személyiségtípus között. Blitz és Fizz kapcsolata mára már biztosan ismeretes lehet számotokra, Mat azonban totálisan új alak volt a képben. Egy alak akiről pont csak annyit tudhattunk mi magunk is hogy éppen annyira idegen a számunkra mint bárki más ezeken a kibaszott gyűrűkön.