A főnököm a szeretőm [Blitz x OC]

Lent a mélység várt már reám

És az autók csak jöttek és jöttek.
Blitzet láthatóan kevésbé hatotta meg a tény hogy a 'csaja mondhatni egyik pillanatról a másikra szokott rá a tüdőlebenyeket alapjáraton is jó nagy részében károsító bűzrudak szopogatására, nem látott a dologban akkora mértékben rizikót mint mondjuk Fizz az első szívásomkor. Nem próbált meg a dologról lebeszélni, sem pedig elvenni nem jutott az eszébe. Sőt, tekintetében mintha még egy enyhébb mértékű elismerést is véltem volna felfedezni.
A cigi menő.. - hangoztatták akárhányszor csak ellenkezni kezdtem a nagy arcok odafent az iskolákban (igen, többe is jártam.. Hosszú történet). Magasságos Úristen, hogy én hányszor megkaptam életem során azt az igazán húsbavájó 'lúzer vagy' nézést..
Tucat számra jöttek velem szembe minden nap, kínálgatták nekem hogy hátha egyszer észhez térek és utána kapok az egyiknek, de nem.
Én még azt se bántam hogy csapongó életmódom ellenére is a stréber senkiháziak csoportját erősítettem, nekem csikket hogy a kezembe nem láttak soha az is biztos.
Egyszerűen nem érdekelt. Úgy voltam vele hogy akar a büdös franc kétoldali tüdőembóliában vagy rákban elpatkolni. Nem ért volna annyit az a néhány elismerő pillantás hogy aztán egy kórházi ágyon nyomorogva éljem le hátralévő életemnek megmaradt szűkös néhány hónapját. (Oké, azt azért meg kell említsem hogy ezek a tünetek egyáltalán nem számítanak 100%-osnak, nem feltétlenül jönnek elő mindenkinél. Ellenben ha valakinél esetleg mégis beütne a krach és úgy dönt a teste hogy na ebből ennyi elég is volt, goodbye for everybody, az sem egy vagy két hónapnyi szivogatás után fog megtörténni, megnyugtathatlak..;) Hosszú évek vagy éppen évtizedek szükségesek ugyanis ahhoz hogy a dohány égetésekor keletkező kátrány és egyéb más, a szervezet számára káros anyagok kifejthessék végül hatásukat a tüdő parányi kis szövetei között.)
Szóval nem, az én életemnek sohasem volt szervesen része a dohányzás, és soha meg sem gondoltam volna hogy majd egyszer pont az első randevúmra menet fogom számba venni és rögtön már egyenesen letüdőzni a legelső, és egyben legmennyeibb szálat amelyet valaha is megkóstoltam. Ugyanis valóban, ha az ember belekezd valami új szenvedélybe akkor általában az első pár "harapás" szokott a legédesebb, legízesebb lenni. Az utána következőknek meg már csak azért nem érezzük az ízét mert testünk lételemévé válik az adott anyag és úgy kezdjük el minden egyes szemcséjét habzsolni hogy többé már esélyünk se lesz magunknak megálljt parancsolni. Illetve csak nagyon nagy önerővel és elszántsággal ami aztán nem is adatik meg annyinak mint amennyinek élből sikerül jól rákapnia az adott cuccra. Egynegyedüknek ha összejöhet a leszokás normálisan, talán. Idelent azonban még ennyit sem tudnék saccolni az utca "embereit" elnézve..

Az volt a baszott nagy szerencsénk hogy bár valamelyest középtájon álltunk meg, mégsem annyira hogy a kapuk nyitódásával meginduló kocsitömegnek az útjába kerülhessünk. Halál komolyan, az első gondolatom a nyüzsgő hangyabolyokkal lett hirtelen kapcsolatos. Úgy kezdek el mellettünk a sofőrök egymás körül szlalomozgatni mint a szorgos kis munkások akik a boly bejáratát maguk mögött hagyva indulnak meg szépen sorba egymás után újfajta elemózsia után nézni. Annyi különbség állt csak fent csupán a felhozott példa és a liftbeli helyzetek szóbeli leírását illetően hogy míg az állatvilág legkisebbnek mondható melósai általában egymással békét őrizve élik le rövidke kis életüket, addig a mellettünk lépésben elhaladó démonok épp hogy csak egymás farkát nem vágták le tőből képzeletben amiért az egyel előttük lévő tökörészések közepette igyekezte magát úgy ahogy nagyjából helyesen betájolni a liftből való kiparkolás kapcsán.
Dudák szólaltak meg fülrepesztően, másutt pedig négyen indultak meg egyszerre az egyébként egy kocsinyi széles kijárat felé. Egy szó mint száz, voltunk ott mi annyian abban a közel egy percben mint odafönt az oroszok.. Szerettem volna ránézni a súlyhatárt jelző kis ledlámpára, a bejáratnál várakozó furgon azonban azt alighanem teljesen eltakarta.
- Idióták.. - fújta ki Blitz mellettem szórakozottan a 2 másodperccel azelőtt beszívott füstöt, mire követve a példáját egy jó mély lélegzetet véve juttattam be én is a lehető legtöbb nikotint a fáradhatatlanul kapálózó szervezetembe. Remegett érte pedig alig 2-3 csikk lehetett akkor még csak az ereimbem, a véremben. Úgy éreztem, hogy ha egy órán keresztül töltenék belém liter számra az erősen addiktív anyagot, akkor sem tudnék teljes mértékben betelni a hatásával. Agyamnak a tudatos része szabályosan elborzadt a gondolattól hogy miféle szövődményei is jöhetnek majd később létre hosszú és rövidtávon is egyaránt ebből a hirtelenjében berobbanó dohányőrületnek, a bódított rész azonban igen hamar "hidegre is tette" a tudatosságnak minden szavát. Ha egyszer kell akkor kell - gondoltam ellentmondást nem tűrően magamban - Ez a füstös íz egyszerűen csodákat művel..
Igen, az erekkel mindenképpen.
- Jah..
- Ha csak egy kicsit is bírnának a kibaszott vérükkel már fele annyi baleset lenne ebben a kibaszott városban.
Meglepődve néztem rá.
- Rendszeresen jársz be ide?
- Igen.. Ha a cég ügyeit kell rendezzem akkor muszáj vagyok. Újabban basznak kiküldeni a rezsi csekkkeket, azt se tudom mikor mennyit kellene fizessek.
Újabb szívás és kifújás a részéről.
- Pedig már hányszor megfogadtam hogy bemegyek aztán rájuk borítom a kibaszott asztalukat..
Ezúttal nem tüdőztem le a cuccost, hosszasan ízlelgetve a kátrányos mocskot agyaltam.
- Tudod Amy nekem ez a cég.. Nekem ez a cég az egyetlen amiben még bízni tudok. Az egyetlen ami még úgy ahogy de megmaradt az életemben. Már amennyire lehet ezt cégnek nevezni.. - szánakozva nevetni kezdett - Lassan olyanná válunk már mint egy önkéntes négyes.. A kuncsaftok basznak eljönni az időpontokra, a pénz meg csak fogy és lassan már gyertyával kell körbetűzdelnem az egész kicseszett irodát hogy láthassunk is valamit.
- Az áram..?
- Ja. Két napom lenne rá hogy kipengessem mind a 110 dollárt, de hát ez egyszerűen lehetetlen szóval.. - vállrándítva fordult ismét a kifelé igyekvő autók irányába - Asszem' maradok a gyertyás megoldásnál. Veszek majd néhány akciós darabot aztán jó az.
Mélyen belül valamiféle ismerős üresség ütötte fel bennem a fejét. Hisz kiskoromban - 4, vagy talán 5 éves lehettem - mi is hasonló cipőben jártunk nevelőszüleimmel. Akkoriban igen kemény idők voltak világszerte, az Egyesült Államok úgy ahogy csődöt mondott gazdaságilag, és akkor a Föld többi részéről már ne is beszéljünk. Emberek ezrei, sőt, méginkább százezrei éheztek egyfolytában, nem volt a boltokban kaja, ivóvizet keresve lelhettünk csak miután lekapcsolták a főbb ágakat. Tisztán él bennem a kép még a mai napig is ahogyan esténként a vaksötétben azért imádkoztam hogy jöjjenek el már végre a jobb idők, hogy ne kelljen azon vacilálnunk hogy reggel eszünk vagy inkább csak estefele, hogy meglegyünk éjszaka is. A gyertyafény volt a legfőbb barátunk, a gyertyák váltak a mindenünké. Akkoriban örültem annak hogy nincsen testvérem, nem lett volna szívem hogy egy másik kisgyerek szenvedését is végig kelljen néznem. Elég volt a saját nevelőanyámat és apámat látni sírni..
Szinte majdnem minden este megtették. Nekem azt mondták hogy csak levegőzni mennek ki, én azonban szinte minden alkalommal utánuk mentem.
Emlékszem, ott ültek a kapu mellett és sírtak. Főleg nevelőanyám. Nevelőapám ekkor megpróbálta őt megvigasztalni. Aztán persze ő maga is elgyengült és belőle is előtörtek a könnyek..