A főnököm a szeretőm [Blitz x OC]

Emlékek hogy emlékezz

Minél tovább haladtam, annál inkább kezdett szertehullani kezeim alatt az a fehér szar. Mállott le egyszerűen mindenről. A kövekről, a kavicsokról.
És még csak erős behatásra sem volt hozzá szükség. Elég volt ha csak egyetlen ujjaddal löktél rajtuk valamennyit, a fehér gipsz szerű redva már szállott is tova a levegőben. Szerencsétlenebb esetben akár még a szemekbe is juthatott belőle, ami - bár elsőnek teljesen jelentéktelennek tűnhet- annyira nem bizonyult túl nagy mókának. Ne feledjük azt az apró, ám de annál kevésbé elhanyagolható kis tényezőt ugyanis hogy ez továbbra sem volt egyéb mint multicégek által kérésre legyártott kemikáliák egymással történő keresztezésének útján létrejött végterméknek az összessége. Gyakorlatilag egy teljesen ismeretlen koncentrációval rendelkező, kicsit gipszes, kicsit hamuszerű anyag volt, csak egy kicsivel homokszerűbb állaggal.
Megmondom őszintén, nem repestem újjongva az örömtől amikor Blitz csak amolyan mellékes visszhanggal beszámolt a Fizzel közösen átélt fiatalkori emlékeikről. Az utóbbi személy nevének említését mindvégig gondosan kerülve persze.
Lemenni a völgybe mikor pontosan tudják hogy ott éppen nagyüzemi permetezés zajlik..? Eleve már csak az is kérdéseket kezdett el bennem felvetni hogy mégis milyen módon sikerülhetett nekik kettejüknek odáig már csak eljutni is ha egyszer körbe volt állva az egész környék ilyen-olyan gépkocsikkal. Hogy nem csípték nyakon őket?
Blitz elmondása alapján akkoriban még nem volt jellemző arrafele az élő növények jelenléte. Sem búza, sem pedig bokrok amik mögött esetlegesen még úgy ahogy de meg is tudták volna húzni magukat az arrajárók elől. (Az állandó mozgások okán ellenben még az is meglehet hogy egy terebélyesebb fásszárú sem lett volna elég ahhoz hogy a két kis kalandor retjtve maradhasson.
Azt mindenesetre a legkevésbé tudtam volna éppen róluk elképzelni hogy esetleg a melósokkal történő összehaverkodás útján nyílhatott volna erre lehetőségük. Annál is inkább, olyan hülyék ugyanis még azok sem lettek volna hogy két kiskölyöknek igen-t mondjanak amikor azok a nyílt sugarú vegyi eső alá kívántak volna szimpla funolásból kifeküdni. Még így sem lehet azt teljes mértékben kizárni hogy valamennyi azokból a fosokból igenis szívódott fel akkor a szervezetükbe. Csak mondjuk esetleg nem akkora dózisban hogy az látható károkat okozhasson..
- Ti mégis.. Mi az istenből voltatok kicsiként összerakva apjuk?
- Ez valami emberi kifejezés akar lenni ?
Hangja kissé fojtottan csengett, ámde ezen nyilván nem volt mit csodálkozni egy olyan helyzetben mint amibe nekünk, tökalsóknak sikerült magunkat belekeverjük.
- Mi ? Ja, az apjuk?
- Igen..!
Néhány kavics pattanva csusszant ekkor ki az ujjaim közti résen, könnyedén hullottak alá maguk mögött fehéres-szürkés porfelhőt hagyva.
- Ez.. Hát ezt még nevelőapámra használta nevelőanyám. Még annak idején óvódás koromban.
- Na jó szívem, tisztázzunk valamit! Én tisztelem és becsülöm benned az emberi múltadat. Tényleg, szó se róla. Viszont ez nekem egy kibaszott halandzsa most! Megkérhetnélek rá esetleg hogy egy kicsivel..
- Beszéljek érthetőbben..? Ám legyen.
- Igazán megtisztelsz..
Én voltam az aki bármiféle előzetes tudás nélkül simán lazán meg tudta vetni a lábát  - mint sorban a legelső - a sziklás peremnek a legszélén. Azért ez egy cseppnyit meglepet. Blitz, aki már évek óta teszi meg ugyanezt a mozdulatsort (legalábbis feltételeztem hogy ha már vette a fáradtságot hogy a Fizzel való barátságának megszakadását követően még továbbra is elvonszolja magát egészen idáig a Jóisten háta mögé 17-tel, nem állt meg odafent nézegetni a panorámát. Mármint persze, szép meg minden, na de a lényeg nyilván nem ebben rejlett a számukra, aztán pedig már csak az ő számára..) még mindig csak a fal közepe táján járt.
Bújdosni a búzatáblában pontosan olyan élményt nyújthatott nekik annak idején mint amikor én még emberként 5-6 éves korom környékén rendszeresen járkáltam ki a közeli erdőbe azzal a néhány barátommal akik az utcánkban vagy annak a közvetlen környezetében laktak valahol tőlünk nem olyan nagyon messze. Bár valós tény hogy nem tegnap történt, az emlék maga frissebb mint volt akkor újkorában.
Az erdő, valamint a mellette elterülő kukoricás is egyetlen személy birtokában állt, akiről viszont sohasem tudott senki semmit. Korabeli elnevezés szerint említve a város fantomja volt.
Egy ember, kinek személyazonosságáról még csak annyit sem lehetett tudni mint az utcákon ide-oda kóborló tető nélkül maradottakról. Hollétéről szintúgy semmi.
Se egy újságcikk, sem pedig egy riport a tévében. Semmi.
Köztünk, gyerekek között is terjedtek aztán persze az szaftosabbnál lucskosabb pletykák és teóriák, azokat mondtuk rendszerint vissza amiket magunk is csak a minket nevelő felnőttektől hallhattunk.
Egy ideig még a pontos nevét sem ismerhettük. Azt is úgy kellett rendesen kikérni a városi önkormányzattól protekcióval. Ott ugyanis nyilván fel volt jegyezve mindenki aki ha még csak bejelentés szintjén is, de városunk tisztes tagjaként volt nyilvántartva. (Magyarán nem tartózkodott életvitelszerűen a településen, a bejelentett címe helyezkedett csak el valahol a város területén belül.)
Na, akkor lett csak aztán vigadalom. Egy újabb darab jól megtermett velőscsont amin aztán lehetett is tisztességgel rágódni unalmasabb napjainkon.
Szóval ennek az ismeretlennek volt a nevére iratva az a két hatalmas nagy alapterületű telek melyeken az erdő és a kukoricás terült el odakint a település legszélén. És mivelhogy magunk is azon a környéken települtünk le előtte már jónéhány évvel, egyenes volt az utunk a kapuk nélküli mennyországba, avagy a dús növényzetű erdőbe. Onnastól fogva elrángatni nem lehetett bennünket onnan. Órákig voltunk képesek megállás nélkül rohangálni a méteres nagy bozótokban, bújócska, számháború, minden ami csak valódivá tehet egy gyermekkort.
Emlékeztem én még azokra az időkre. Ó de még mennyire..
Ezért is tudtam rendesen a helyén kezelni Blitz kötődését az Ezerarcú völgyhöz. Lehetett a mi sarkunkban akkor éppen akármi, a gyermekkor az gyermekkor marad, az emlékek pedig emlékek. Történjék a jelenünkkel bármi is. Az emlékeink megmaradnak, ahogyan a hozzájuk köthető érzelmeink is.
Egy létező és valid dolog hogy ha esetleg a szülői telek már jóideje nem a régi - átépítések zajlottak rajta, esetleg új házat, új kerítésoszlopokat emeltek a korábbiak helyett -, a kisugárzása továbbra is megmarad, és ugyanolyan hatással lesz személyedre ha éppen arra jársz mint sok évtizeddel előtte porbafingó kiskölyök korodban.  Az agyad ugyanis autómatikusan hozzákapcsolja a helyhez az emlékeket, és onnantól kezdve lehet ott fizikai értelemben véve akármi, akár még egy egész bevásárlóközpontot is felhúzhatnának a helyére, az elméd pozitívan fog reagálni. Boldogság tölthet el, esetleg egy enyhébb izgalmi állapot is előjöhet ahogyan a régi nappalokat magad elé képzeled..
Számodra nem fog más jelentéssel bírni soha. Neked az Az a telek lesz. Ahol felnőttél, ahol szeretetet adhattál és - jó esetben - kaptál is, ahol életed első éveit is nyugalomban tölthetted már el, ahol először néztél poreszt..
Na jó azért ennyire már lehet hogy nem kellene belemenjek a dolgokba. Én aztán tökre rátok bízom hogy mikor kezditek el bemelegíteni az izmocskákat..🙃
Apropó izmok..!