A főnököm a szeretőm [Blitz x OC]

Akkor fogod tudni..

Révén annak hogy az életnek lehetett jogosultsága ilyen pazar, világhírű művészlelkeket is röpstartból helyben hagyó gyakorlatiassággal összeollózni bennünket nem igazán maradhatott minekünk kétségünk a még garantált biztonsággal megléphető hibalehetőségeink egyértelműsített jelentéssel bíró számadatok keretei között megadott mennyisége felől. Valamiként minden addig bebizonyosodott ellentmondás ellenére is azt éreztem, hogy szó szoros értelemben vett lehetetlenség volna e helyzetben bárhogyan is mellényúlni. Nem kellett ahhoz sem agyafúrt zseninek, sem pedig gallyról szakadt tökkelütöttnek lennem hogy már csak szimpla ránézésből is képes lehessek megállapítani és a belső, a szerelmi dolgokkal kapcsolatban kifejezetten  bizonytalan énemnek is előre lefixálni az egyébként meglepően kikezdhetetlenné vált tényállást miszerint ennek a két - olykor bizony messzemenően is túlzottan hepciás és búvalbaszott - utcabetyárnak most aztán ténylegesen is sikerülhetett azt az egy, az összes többi közül felbecsülhetetlen mértékben kimagasló pillanatot kiválasztania az idézőjeles "tűzszünetre" amelyre nagy valószínűséggel mindenki másnak is a választása eshetett volna hogyha esetleg hasonló helyzetbe keveredvén minderre már akár csak lehetősége is nyílhatott volna.

~Kissé minthogyha megszaporodott volna érzéseim szerint az a túlontúl is közönségesnek megvallott 'volna'. Na mindegy, lényegtelen. Az ilyenbe már most igazán is csak szarni bele..

A minden mást itt eltörpítő lényeg tehát megmondom én nektek abban rejlhetett - és hát biza mily meglepő, rejlett is - hogy miképp én rebegtettem pilláimat felfele őrá, ő pedig nézegetett földnek lefelé énrám egyszer 's szerintem mindenkorra is körvonalazódhatott az a mi érzelmek oltárán akaratlagosan is elhomályosíttatott lelki szemeink előtt a felismerés melyről én itt egynéhány rész példáján már regéltem is nektek nem egy egyszer, de nem is kétszer.
Az érzelmi kelepce ajtajában a zár - tán már oly sokadjára - egyről a kettőre lett hajlandó olyanformán kattanni hogy mi abból már messzemenően is merhettünk minden egyéb fajta-forma homályt szerteüldöző következtetéseket is egyszerre levonogatni. No persze mindig csakis saját részekre. A másik szemén keresztüli teljes körű vizsgálódásba még attól a pillanattól elkezdve is beletelt azért némi kis időbe míg egyáltalán rá sikeredett venni arra magunkat hogy bele merészeljük bármiképpen is kezdeni.
Én a magam részéről (negyedéről, harmadáról, édes mindegy basszák meg a zuzmákok) egy valóságos csodaként tudtam csak ezt az egészet bármiképpen is befogadni és valamelyest fel is dolgozni. Hogy valakivel ilyen mértékig össze legyetek hangolva.. Azért higyjétek el hogy nem egy mindennapra kiállítható diagnózis. Nem fordul ez csak úgy elő minden egyes keresztbehányt utcasarkon.
Ám én akkor mégis tudtam. Tudtam hogy amiközben - akárcsak egy perfect időzítéssel élő tükörkép - bámul lefele énrám belül, mélyen a kis kobakjában ugyanarra lehet kénytelen - kelletlen, némiképpen megdöbbenve ráeszmélni mint amire nekem is hajlandó kellett hogy legyek ugyanazon gúsbavetet pillanatoknak a sorozatos lepergésének ideje alatt. Hiába próbált volna meg nálam minduntalan bezavarni - úgy mint egyfajta talpig savanyodott mellékérzés - a gondolat hogy mindezen nyitását énfelém nagyobb valószínűséggel irányíthatta a hirtelen betoppanó zavar mintsem a tudatos őszinteségre való törekvés, én azokban a másodpercekben még ennek ellenére sem voltam képes egyetlen szájonegyelt pillanatra sem nem azon kattogni hogy mindaz ami elém kíván tárulkozni nem csak egy lóhalálában felém ténfergő majd aztán olimpiai gyorsasággal nagyon hamar tova is reppenő álomkép akarhat valamiképpen lenni.
Kezei azok még ekkor is a pofázmányomon nyugtatgatták egymást - mindezt feltehetőleg valamiféle szürkezónás telepátia közvetett használatával -, csurgott róla az izzadság ott halántéktajon, ennek ellenére még ekkor sem nagyon véltem észrevenni rajta semmilyen fajta igyekvést sem arra hogy esetleg valamiféleképpen feladassa magával ezt az egyébként meg totál értelmetlen önsanyargatást.
A lepkék a gyomromból eddigre már régestelen régen továbbálltak - vagy legalábbis valamiféle más, kevésbé zavaró létformákká alakulhattak - és tán magam sem igen voltam már azt képes teljesen ép tudattal beemelni hogy miféle kínlasztó program is lehet mindez melybe Blitz egy ilyen versenylovat is már akár meghazudtoló lendülettel vetett bele engem is és ezzel egyidejűleg forrófejű önmagát is.
Faszántosan elszartam a dolgokat, ám az ezért nekem kijáró bűnhődés time-ot követően a stafétabot ismételten csak az ő kezei közé kényszerült kerülni. És hát ki más is lehetett volna ha csak nem éppen Blitz aki a már egyébként is kissé oreóssá avanzsált helyzetünket még az addigiakban elért mélyvízi szinteknél is lentebb kezdte el ezen viselkedésével közvetetten süllyeszteni. Az én nagy vigadalmamra, persze.
No de sebaj, az egymásra hagyott és hangolt lelkek együtt általában mindenre is képesek szóval tehát aggodalomra aligha lehetett volna bármennyi okunk is. Mertem legalábbis ebben az egyszeri valamiben reménykedni ha már más aligha maradhatott addigra a számomra.
Látni, érezni, vizuálisan tapasztalni azt hogy valakivel lelkiekben is tökéletesen egyeztek és passzoltok több is talán mint szimpla világi boldogság. Ez egy kiolthatatlan szikrát lobbant életre lent a lélek mélyében, mely mindamellett hogy szüntelen monotonítással kezdi el egyszerre csak mormolni a füleidbe azt hogy te márpedig nem vagy, és soha nem is leszel teljesen egyedül még arra is képes lehet hogy a grabancodnál megragadva egyszeriben mentsen ki énednek azon ingoványos, mocsárlepte mezeiről, hol ha totálisan magad maradsz mindenfajta segítséget kényszerűen nélkülözve egy idő múltán a saját lelked halálát lehet alkalmad szemtől szembeni szférában azonnali hatállyal megtekinteni és életbeli hitelességgel végig is élni.
Nem volna egy kellemes folyamat, azt azért megsúgom. Voltam én már egynéhányszor ezen állapotnak a közelében és hidd, csak hidd el hogy annál az örökkévaló tisztítótűz is jobb elfoglaltság volna.
Ezen centinyi kis parazsacskából lett aztán az egeket is százszorta megperzselő szeszélyes lángcsóváknak nagy világi hada melytől visszariadni már csak az igazán vakmerő szélhámosok nem fognak tudni soha míg testükben akárcsak egy lélegzetnyi kis erőfuvallat is bármerre fentmarad. Veszélyes lelkek kiknek közelségétől csakis óckodni lehet érdemes. Olyan megkeseredett vándorok kiket magához az engedhet csak igazán közel kiket már a reménynek vibráló apró sugarai sem lehetnek képesek teljes egészükben ébren - és ezzel együtt az életben is ott tartani. Kik már oly nagyon régen megborultak az élet minden bújának - bajának és akik már egyedül csak a megváltásnak szerény, ám valahol azért mégiscsak jövedelmező gondolatába fogódzkodhatnak igazán szabadon.
Akiknek már teljességgel mindegy minden.

Ha egyetlen szót lehetne csak szabad kiejtenem a kettőnk között akkor minden ereje teljéből cikázni kezdő patakzó életérzés jellemzésére akkor az a minden más egyebet csonk nélkül kizáró 'békesség' kifejezése lehetne.
Hisz mikor már megszűnni készül körülötted a maga minden búgó - zúgó zajfoszlányával együtt az az émelyítően keserves külvilág.. Amikor hirtelenjében vélheted megérezni a mindaddig egyre csak zuhanó lelked alá kitárt, biztonságot ígérő tenyereket ösztönszerűen tudván hogy most ez valami egészen más lehet majd mint amikkel az addigiakban bármikor is esélyed lehetett összesodródni a jótét világnak sebesen tevékenykedő kezei által..

..Akkor fogsz tudni majd csak igazán ráeszmélni arra hogy milyen is az amikor valójában is elkezdhetsz élni.