A főnököm a szeretőm [Blitz x OC]

Ő soha

A mindaddig sziklaerősen kitartó önérzete a darabjaira látszott hullani, és hirtelen már csak arra lehetett figyelmes hogy olyan mélyre lett ledöngölve hogy még a padlózatok burkolata is bőven az ő kobakja felett húzódott meg valahol egy jóvalta magasabb szinten.
És én ezt ugassak ha bárkinél is képes lennék normál esetben tátott szájjal végig állva elnézegetni. Ha csak az adott illető nem szolgált rá istenesen a maga sorsára én általában még azon a ponton közbe szoktam lépni amikor az elerőtlenedő kezeknek még állhat módjukban az őértük lenyúló segítő mancs után kapni. Mat esetében azonban mindez valahogy teljesen másként zajlott.
Nem voltam képes túllépni a komfortzónámon. Amit addig mindig és minden esetben megtettem mással, nála már nem volt képes rávinni a lélek. A torkomban kiújuló gombóc ellenére sem voltam képes satuféket nyomni és nem voltam képes a karomat Blitz szorításából erővel elszakítani.
Hasonlított a koncepció az álomittasan feltáruló emlékszfoszlányokra melyeket az ember jószerivel csak az éjszakák sötét hanyatlásakor láthat meg ha elég figyelmes az elméje ahhoz hogy még azokat az ébredést követően is képes lehessen normál idősíkokba összrendezve visszaidézni.
Minthogyha a testem egyszeriben csak egy totális elmeháborodásra is okot adható önkívületi állapotba került volna át. Egyfajta furcsa transzba, melyben az izmaim felett egyedül csak az élet maga rendelkezhetett.
A fejemet mardosó gondolatok százezrei árasztották el a másodperc töredéke alatt, és nem értettem pontosan mi a jó fene is történik körülöttem.
Blitz meg.. Ő gyakoratilag ügyet sem vetett minderre. Csak vonszolt ott engem egyre maga után, akárcsak az ember szokta a ráncba már egészen régóta egyszer sem szedett gyermekét miután az a százezredik lego torony kikönyörgését követően máris valami újabb felesleges műanyagból kiöntött vacakra izgatta rá magát.
Lelki elérhetőség híján szándék a tettében aligha lehetett, bizonyára tökéletesen érzékelhette azt ő már a legelső pillanatoktól elkezdve is hogy egy szemnek talán láthatatlan miniatűr kis zsinegen én Blitzhez csak hozzá lehetek valahol kötve. Ez a fajta ragaszkodás pedig pont csak annyira lehetett csak a mi részünkről tudatos mint Matthew részéről a fájdalom akaratlanul történő kimutatása.
Nem mehetett ugyanarra mint azok az önmagukat totálisan szertehagyott áldozatként beállító önjelölt mártírok akiknek az életük 70-80%-át más se viszi el csakis az a milliónyi önlejáratásba torkolló drámázgatás. Ha már eleve azzal a szándékkal csalt volna fel bennünket az útszélről a kabinjába hogy aztán lelkének minden megmaradt sziklaporos maradványát a mi nyakunkba zúdíthassa fájdalomlevezetés gyanánt egészen biztos hogy nem váratta volna meg magát ennyire. Már az első 5 perc után tisztában lehettünk volna életének minden megélt, fájdalomtól roskadozó szakaszával, hibátlanul fújhattuk volna oda-vissza a gyermekkorát megkeserítő, a maguk módján totálisan unrealisztikus képként fentmaradó traumáit.
Ehelyett azonban mit is tett? A maga néma csendességében maradt ameddig helyzete neki azt csak engedte. Hányszor is csaphatott volna szét köztem és Blitz között, megjegyzem teljesen jogosan?  Lássuk csak..
..
Most real-be azt várjátok hogy én elkezdjek itt a ti kedvetekért és kényelmetek beváltásáért a saját szabadidőmben önszántamból matekozgatni? Megvagytok tán mostanában zakkanva? Ti vagytok a minden apróságra rendszerint kitérő olvasók vagy tán önös szórakoztatásra írom ki lelkemnek minden búját-baját magamat majdhogynem napi szinten alávetve az idő fedte sebek felhágásával járó sokfaktorú rizikóknak? Na ugye.
Viszont hogy még csak véletlenül se mondhassátok azt hogy mekkora egy tetves nagy patkány is vagyok..
Számtalanszor. Érted? Megannyi lehetőség állhatott volna a szolgálatára ha valóban is ütött volna a belső énje valamennyire is arra mint amit Blitz is ott hordozott testének minden egyes apró zegzugában. Ha őbenne is ott lappangott volna a nárcizmusnak akár csak a legenyhébb módosulása is már elég lett volna ahhoz hogy a 'szép halál' eshetőségét valóraváltva ténylegesen is beutatalót kérhessünk a túlvilág utáni életközösségekbe. Mert hogy akkor aztán biztosan nem lett volna ki megálljt parancsoljon a kettejük között egyről a kettőre felgyülemlő indulatgócoknak. Ahhoz öregem még én is kevés lettem volna. Ó de még mennyire hogy kevés.. A mackósajtba begyűjtött brummogáshoz képest érted lófasz lettem volna esti fénnyel vegyítve. 
Szóval nem. Mat totális ellentéteként viselkedett Blitznek, nála ahhoz hogy önszántából kezdje el sajnáltatni magát.. Még a viszonylag rövidnek nevezhető ismerettségünk ellenére is a nyakamat tettem volna a tiló alá hogy legalábbis egy armagedonnak kellhetne a Föld teljes lakosságára nézve bekövetkeznie, ha nem egy teljes mindenre is kiterjedő végrobbanásnak. (Hasonlóan az ősrobbanás elméletéhez. Ez pont hogy annak lehetne a "szarkasztikusan" megalkotott ellenpéldája. Amit az ősrobbanásnak elkeresztelt világi csoda létrehozott - humanoid társadalom és az abból két irányba kigyűrűző túlvilági kapcsolatok -, azt a végrobbanásként megnevezett világi karma lepusztítaná, porig rombolná. Karma mindazért a bűnért mit az emberi fejlődés hozott okvetlenül is magával.)
Felmérve a rajtam kívül álló felek pillanatnyi állapotát kérdés nem is igazán maradhatott afelől hogy mivel is járhatott volna szerencsétlen feje szarabbul ha esetleg úgy hozta volna ki lépésként a balsors. Hű maradva világunkhoz a pokoli szerencsénknek - I mean Mat-tel a mi kettőnk szerencsénknek - lehetett az csak köszönhető hogy nem ásta el már azonnal kiszámíthatóan is jó előre az egész hátralévő életére (ha nem is tovább) a becsületét, mint egyetlen örökös vagyonát a neki éppenséggel pont teli háttal önmagában pöffeszkedö Blitz szemében. Amaz ha ugyanis ha csak a könnyek nyomára is, de rábbukkant volna..
A pillanatnyi gyengeséget kiszagolva egészen biztosan Mat-re vetette volna magát. Akkor pedig aztán reggelig se lehetett volna befogni a kis pofázmányát annyi bizonyosan szent.
A gyomromba szúródó fájdalom sugallott le mire már eljutottam fejben odáig hogy talán jobb lehetne mégis inkább a menetiránnyal megegyezően visszafordulni. 2 másodperc azonban már ígyis-úgyis eltelt, 2 másodperc meg hát mire nem elég már manapság megnézve? Emberek szakítanak vagy éppen jönnek össze álmaik párjával ennyi idő alatt. Falak omlanak össze és bombák robbannak fel maguk után bálnányi gödröket meghagyva. Gyerekek halnak meg elképzelhetetlen kínok közepette és idős emberek vonják le életük legnagyobb következtetéseit a világ romlandóságával kapcsolatban.
2 másodperc ami neked semmi, az másnak meglehet hogy maga a világ. És neki.. Bizony neki akkor valóban egy egész életnyi súlyt kellett megtanulnia úgy csont nélkül a hátára venni hogy közben akárcsak egy nyegle szusszanást is ki merészelt volna bárhogyan is adni magából.