Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

206. fejezet

Csak rohantam az iskola folyosóin, míg végül már a nagyterem közelébe nem értem.

-Arabella!

A nevem tompán csengett valahonnan, és már csak annyit éreztem, hogy valakinek teljes erőmből neki megyek.

-Hé, Arabella, mi történt?

Az ismerős hangra egyre jobban kitisztult ködös fejem, mire felnéztem az arcába annak, akinek illata úgy vett körbe, akár az otthon melege.

-Én...- a torkomat sírás folytogatta, amint Fred átható, aggódó szemeibe néztem.

-Jézusom, te remegsz!- ezzel azonnal oldalra húzott, ki a tömegből, el a kíváncsi tekintetek elől.- Mi a franc történt?!

-Fred...

Nem bírtam tovább, a folytogató sírás végül kitört belőlem. A fiú olyan szorosan húzott magához, hogy teljesen a mellkasába tudtam fúrni az arcomat. 

-Arabella, kérlek, nyugodj meg és mond el, hogy mi történt.

-Azt hittem... bántani fog és megijedtem mert... én nem érzek semmit iránta, de ő...

Össze-vissza hadováltam neki, míg ő a hajamat simogatta egyik kezével, másik kezével pedig védelmezően vont körbe engem.

-Ki akart bántani?!- kérdezte élesen, és éreztem, hogy a teste megfeszül.

-Nem, kérlek, ne, csak... én csak félek Fred, annyira féltem, hogy bánthat...

Még sosem zokogtam neki ennyire, főleg nem amiatt, hogy egy férfi mit tehet velem. Korábban sosem éreztem ezt a félelmet, hisz nem tudtam, hogy egyáltalán létezik ilyen. De amikor Charlieval szemben álltam és egyértelműen éreztem, hogy hozzá képest olyan apró vagyok és olyan könnyedén tehetne velem akármit...

Elszoruló torkomból az emlékek áradatára még egy nyüszítés szakadt fel és egyre jobban rázott a zokogás.

-Hé, hé, nézz rám- annyira tolt csak el magától, hogy egyik kezével finoman megfoghassa az államat, majd olyan közel hajolt hozzám, hogy az arcomon éreztem forró lehelletét.- Téged senki, soha, semmilyen körülmények között nem bánthat, érted?- szorítása erősödött az államon, mire bólintottam egy aprót.- Aki bármikor is kezet merne emelni rád, az nem érné meg a holnap reggelt. Senki nem tudna leszedni arról, aki téged bántani merne. Darabokra szaggatnám érted még az eget is. Ugye ezt felfogtad?

Határozott szavaitól, tiszta pillantásától máris úgy éreztem, hogy nincs mitől félnem. Letudtam nyugodni, már nem hüppögtem, nem rázott a sírás, zokogás. Egyszerűen csak ő volt nekem, a csodás szemei, a kezei, a teste, amihez hozzá préselődtem.

-Senki nem érhet hozzád, mert mindenkit elpusztítok, aki ilyet merészel tenni- folytatta halálosan komoly hangon. És attól tartottam, hogy ő teljesen halálosan komolyan is gondolja.- Áruld el nekem, ki volt az.

-Nem számít- ingattam azonnal a fejemet. Sosem hagynám, hogy a saját bátyja ellen forduljon amiatt, mert talán én reagáltam csak túl valamit. Láttam rajta, hogy azonnal ellenkezni akar, de rögtön folytattam.- Nem számít, Fred. Csak az számít, hogy te itt vagy nekem...- feleltem neki csöndesen.

A fiú ziháló mellkasa egyszerre emelkedett az enyémmel. Szemei úgy cikáztak arcomon, mintha megszeretné jegyezni az utolsó könnyeimet, hogy soha többé ne láthassa ezeket. Így végül elengedte az állam, és óvatosan letörölte könnyem maradékait az arcomról.

-Sosem hagynám, hogy bántsanak...- ismételte ő elszoruló torokkal.

-Tudom, tudom- leheltem neki fáradtan, majd a nyakához döntöttem a homlokomat.- Tudom...