Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

322. fejezet

A konyhában voltam. Főztem, mert Teddy leadta a rendelését, hogy mit szeretne aznap enni, úgyhogy neki is álltam az elkészítésének. Ő mellettem játszott lent a földön, autókat tologatott, és magában beszélt.

-De nézd, ez pijos!- mondja vidáman.- Nem, ez az én ajutóm. Aja vette nekem. Azt mondta üjes vojtam és máj kezdem szépen kimondani a szavakat!

Mosolyogva néztem le a kis kék hajú fiúra, aki tovább tologatta az autóit. Nem zavart, hogy magában beszélget, hisz így legalább fejlesztette a beszélőkéjét.

-De nem, Fjed bácsi, nem kajambolozhatnak az ajutók!

Kiesett a tál liszt a kezemből.

Dermedten néztem magam elé és csak bámultam a kezeimet. Amik remegni kezdtek. 

Azonnal letérdeltem a fiú elé és fittyet sem hánytam arra a rumlira, amit okoztam.

-Mit mondtál, kicsikém?

-Semmit- vágja rá egyből a kisfiú, és csakis az autóit nézte.

-Teddy, mondtál egy nevet- szólok rá sokkal indulatosabban, mint kellett volna.- Kihez beszéltél?

A kisfiú aggódó, csillogó barna szemekkel nézett rám, majd megint lesütötte a szemét.

-Fjed bácsihoz.

A szívem kihagyott egy ütemet. Kettőt is. Hármat is. Úgy éreztem nem kapok levegőt.

Fred.

-Itt van?- kérdezem őt izgatott félelemmel.- Fred bácsi itt van?

Nem lett volna ezzel gond alapjáraton. Csakhogy még sosem említettem neki őt. Egyszer sem.

Teddy a fejét lehajtva bólogatott.

Azonnal körbe néztem a szobában és kerestem őt. Esküszöm úgy kerestem őt, mintha csak láthatnám. De nem láttam. Forogtam körbe-körbe és éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről.

Látni akartam őt. Egy pillanatra képes voltam elhinni, hogy tényleg itt van. Mintha itt lehetne ő élő, emberi formájában.

De nem volt.

A földre ülve csak bámúltam magam elé. Alig kaptam levegőt. Sírás folytogatott. Ami utat is tört magának.

Hihetetlen volt, hogy ennyi év után képes voltam azt hinni, hogy itt van. Hogy tényleg itt van. Hogy láthatom újra gyönyörű arcát, megérinthetem azt és átölelhetem magas alakját. 

De nem volt itt.

-Azt mondja nem szejeti ha síjsz.

Próbáltam letörölni könnyeimet és mosolyogni.

-Lát engem is?- kérdezem reménykedve.

-Pejsze- feleli a fiú úgy, mintha hülye lennék.- Mindig lát téged. Mindig vigyáz jád.

Nem bírtam. Én... Képtelen voltam...

Csak sírtam. Ültem a földön és nem voltam képes ezt felfogni.

-Azt mondja hagyd abba a síjást, mejt ezzel ejszomojítod őt.

Bármennyire is zokogtam, muszáj voltam elnevetni magam.

-Sajnálom- nézek Teddyre őszintén.- Csak... Hiányzik nekem Fred bácsikád. Nagyon hiányzik...

Teddy oldalra fordult, és a semmit nézte. Én is abba az irányba fordultam, hátha láthatom ő mit lát, de... Nem volt ott semmi.

-Azt mondja sajnálja- fordul ismét felém a kisfiú.- Hogy hijányzol neki, de szerejtné, ha boldog lenné. Azt mondta vigyázzak jád, mejt sokszor buta vagy. És hogy szejet. Hogy minden éjetben szejetni fog.