Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

236. fejezet

-Tedd ezt le, gyermek, tudod, hogy nem használhatod- int le engem azonnal. Én viszont egy tapodtat sem mozdulok az ajtóból.

-Ki maga?- teszem fel a kérdést veszélyt sejtető hansúllyal.

-Ugyan, látom rajtad, hogy tudod, ki vagyok- recsegi Mordon, majd körbe fordul mágikus szeme.- És bent Margaret Blair is jól tudja ki vagyok, ahogy maga Dave Turner is.

Idegesen néztem végig a talán igazi Mordonon. Pont úgy nézett ki, ahogy korábban az ál-Mordon is, mégsem tudtam, hogy honnan ismeri a bent lévőket.

-Mielőtt feltennéd a kérdést, ami az arcodra van írva, először inkább bemennék- közölte recsegve.- Az utcán csak felkeljtük a figyelmet.

Átkoztam magam, hogy nem tudtam még anniyra jól játszani az arcizmaimmal és akaratom ellenére is elárulták a gondolataimat néha. De Mordonnak igaza volt. Még én magam is felfogtam, hogy a sötétség ellenére feltűnőek lehetünk a környéken lakó mugliknak. Ezért végül elléptem az ajtó elől és biccentettem a ház felé.

Mordon döngő léptekkel ment be a házba, miközben a varázsszeme ide-oda cikázott, a ház utolsó négyzetcentiméterét is átkutatva veszély után. Tagadhatatlanul Mordonra utaló jel.

Olyan otthonosan mozgott a saját házamban, hogy ez is gyanakvásra késztetett.

-Honnan tudjam, hogy maga az igazi Mordon?- kérdezem mögüle, miközben ő a konyha felé vette az irányt.

-Honnan tudjam, hogy megbízhatok Dumbledore szavában és tényleg annak mond téged, aki vagy?- kérdezett vissza mindenféle habozás nélkül, majd a konyhába bicegett.

-Mordon- sápadt el Meg.

-Margaret- biccentett felé Mordon, miközben a kék szem még mindig forgolódott.- Rég láttalak Turner.

-Én is téged, Alastor- biccentett apa komoran.

-Akkor most már megkérdezhetem, hogy mégis honnan ismeritek egymást?- pillantottam továbbra is gyanakodva Mordonra. A kezemben mögöttem szorosabban simult bele a pálcám a tenyerembe. Mordon figyelmét nem kerülte el.

-Rettenetes körülmények között ismertük meg egymást- mesélte azonnal Mordon.- Történhetett volna másképp is.

-Mordon volt az az auror, aki feltörte anyád varázslatát, amivel a szekrénybe zárt minket- folytatta komoran apa.

-Erős, komplikált varázslat volt- idézte fel azonnal a falábú varázsló az emléket.- Anyád fantasztikus varázsló volt. Egy csoda volt, hogy eltudott téged rejteni Tudjuk ki elől. Még nekem is meggyűlt egy kicsit a bajom a varázslat eltávolításával. 

Csöndben hallgattam a történetet, miközben az agyam folyamatosan kattogott. Ez egy olyan dolog, amit talán tényleg csak az igazi Mordon tudhat. Úgyhogy a gondolataim már tovább is száguldottak, hogy minden elhangzott szót alaposan kielemezzenek. 

-Dumbledore küldte?- kérdezek rá a következő dologra, ami az eszembe ugrik. Hisz nemrég említette őt.

-Így is mondhatjuk- dörmögte a varázsló. A szeme már lassabban forgolódott, valószínűleg biztonságosnak vélte a házat. 

-Akkor miért jött?- faggattam tovább.

-Arabella, légy vele udvariasabb- korholt édesapám.

-Nem szükséges- intett apa felé Mordon, aki immár engem nézett. Legszívesebben összerezzentem volna a tekintetétől, de tudtam, hogy akkor gyengének látna. Még gyengébbnek, mint aki most vagyok.- Épp ez az, amiért ide jöttem. Hogy meglássam benned azt, amit az az álnok Kupor és Dumbledore is látott...