Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

223. fejezet

Az egész iskolánk, a vendégek, de még a tanárok is szinte szájtétva néztek bennünket. Nos... Igazából meg tudtam éteni, hogy miért.

Kezdjük az ikrek hírnevével. Természetesen mindenki imádja őket a suliban, ám a tanároknak a rémeik. Nem igazán tanulnak, emellé pedig még bitang rosszak is, amiért a diákok odáig vannak. Az összes csínytevésüket kedvelik, legyen szó akármiről, tehát nincs olyan diák a Roxfortban, aki ne hallott volna már a híres Weasley-iker akciókról. Kapásból feltudna bárki sorolni húszat is, gondolkodás nélkül. Hátha még elgondolkodik...

Úgyhogy a tanárok reakciója természetesen abszolút megértett volt, hisz nem számítottak arra, hogy valaha is bármi hasznosat csinálna a két fiú, ám még nem is hallották őket zenélni. Inkább már csak az megdöbbentő volt nekik, hogy hangszer volt a kezükben, meg sem kellett szólaltatniuk, láttam rajtuk, hogy nem hisznek bennük. És legnagyobb sajnálatomra még a diáktásainktól is ilyen pillantásokat kaptak.

Mindenki úgy pislogott rájuk, mintha nem értenék a helyzetet és azt hinnék ez csak egy újabb vicc. Hisz ki gondolná, hogy az ikrek bármi hasznosra is képesek, a robbantgatásokon és tűzijátékokon kívül? Senki. Ez volt itt a gond.

Hogy sosem hitt bennük senki sem. A saját tanáraik sem, csak azért, mert ez a két fiú máshogy látta a világot. Ők nem azt látták, hogy tíz éven belül a Minisztériumban fognak halálra menően robotolni, hanem azt, hogy újféle édességeket és játékokat fejlesztve boltot szeretnének nyitni. Nem számított nekik a tanulás, hogy milyen jegyeik vannak. Okosak voltak és ezt nem pusztán pár ötös jeggyel akarták bebizonyítani. Hanem újra értelmezték az egészet. Ezért pedig hihetetlenül büszke voltam rájuk.

Hevesen dobogó szívvel néztem a diákseregre, hisz elakadtak a szavaim. Nem hittem volna, hogy a zeném után még ennyi kétely fog feltűnni az arcokon, de rájöttem, hogy túl naív voltam. És még csak meg sem tudtam szólalni...

-Jó estét, hölgyek és urak, de első sorban hölgyek- kapta ki a kezemből a varázspálca-mikrofonomat Fred, majd a tömeg felé kacsintott.

-Szeretlek Fred!- sikkantotta a diákok közül egy összetéveszthetetlen hang. Természetesen Angelina.

-Kuss már!

A válaszra muszáj volt lehajtanom a fejem, mert majdnem képen röhögtem mindenkit, aki engem nézett. Legjobb barátnőm természetesen már megint oda tette magát...

-Ma este mi fogunk titeket elkáprásztatni saját zenéinkkel, aminek szövegét egytől egyig a mi páratlan fronténekesünk, Arabella írta!- mosolygott felém magabiztosan, mire a tömeg a lelkesítő beszéd hallatán megtapsolt engem. Mosolyogva intettem vissza nekik.- De hogy kik is vagyunk mi? Természetesen Fred és George...- ekkor lazán kikapott a zsebéből egy kisebb tüzijáték félét, ami azonnal szétrobbant mellette a levegőben, egy halk pukkanásként és megannyi sziporkázó csillagként. Mögöttünk ugyan ilyen hang hallatszott, tehát valószínűleg George is az égbe dobott minimum egyet. Ettől pedig a tömeg máris izgatottan kiáltott fel.- De mi ketten, az iskola szégyenei- vallotta be totálisan őszintén a fiú, mire pár tanár lesütötte a szemét zavarában-, rátaláltunk egy fantasztikus lányra, akiből szintén szörnyeteget csináltunk. Úgyhogy mi vagyunk az ördög jobb és bal keze. Magával az Ördöggel. Aki megmentett minket- pillantott felém egy pillanatnyi szünetre Fred, szemei csak úgy csillogtak közben.

Egész ironikus volt a pillanat, ahogyan demonstrálta ördög kilétemet, ugyanis még vörös ruhában is voltam, mint ahogy egy ördöghöz illik... De mondandója lényege akkor is hatalmas hatást gyakorolt rám, alig kaptam levegőt, ahogy mindezt őszintén csengő hangon közölte egy egész iskolával. Mintha ők ott sem lennének, vag ez az egész este nem is számítana máskor...