Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

316. fejezet

Fekszem a padlón.

Olyan tompa a fejem, hogy érzem, egy porcikámat se bírom megmozdítani. Ha megpróbálnék fölállni, biztosan összehánynám magam, majd elájulnék és a hányásomba halnék meg.

Úgyhogy fekszem mozdulatlanul a földön, stabil ittasan már napját, talán hetét nem tudom megmondani mióta.

Néha kijózanodok annyira, hogy felálljak és egyek egy pár falatot, de mindezt csak azért, hogy több alkoholt vihessek be a szervezetembe. Igazából azt se bánnám, ha most meghalnék, mert egyszerűen nem tűnne fel nekem. 

Ugyan olyan jelentéktelen lennék akkor is, mint most. Nem éreznék ugyan úgy semmit, a rosszulléten és enyhe éhségen kívül.

Úgyhogy csak feküdtem tovább.

Így teltek a napjaim. Nem tudtam megmondani, mennyi idő telt el így. Hogy még csak fürödni se mentem el, maximum a vécére jutottam el, legtöbbször oda is csak hányni. A testem kikészülő félben volt, azt csodáltam, hogy még nem nyírtam ki ezzel az önpusztítással. 

Már rég meg kellett volna halnom, igazság szerint.

Mindenkinek jobb lenne. Nekem biztosan.

Nem volt semmi értelme annak, hogy üres fejjel bámuljam a plafont, miközben arra várok, hogy utol érjen a halál. Megölhetném önmagam is, de... Előtte jár az önpusztítás.

Úgyhogy így teltek a napok, hetek, talán még hónapok is. Csupán ritkán hagytam el a házat, akkor is kisboltokat raboltam ki. Elvittem az összes alkoholt, amit ott találtam. Mellé pedig csak kevés rendes ételt vittem magammal.

Gusztustalan dolgokra vetemedtem, hisz mikor fordult volna meg a fejemben olyan, hogy én lopjak? De szükségem volt rá, jobban, mint korábban bármikor. És tudtam, ha eleget iszok, akkor talán egyszer csak meghalok már végre...

Szörnyű volt így élni.

Hogy tudod, nincs semmid, mert minden odaveszett. Hogy nem vár téged senki, nincs senki, akivel beszélhetnél. Igazából, hetek óta meg sem szólaltam, nem voltam benne biztos, hogy van-e még hangom.

Úgyhogy elkeserítő állapotokban voltam, olya annyira, hogy sosem gondoltam volna, hogy lesz jobb.

És igazából talán nem is lett...

-Arabella!

Egyszercsak hallottam a nevem.

Teljesen abban voltam, hogy halucinálok. Vagy ami még jobb, már onnan lentről szólítanak a halálfalók, hogy ideje megtérnem és a pokol bugyrain égnem velük együtt.

-Arabella!

-Jól van, megyek már...- motyogtam szinte tudatomon kívül.

Úgy hasított a fejembe a fájdalom, mintha egy kést döftek volna bele. A gyomrom ismét felkavarodott, mint mindig, amikor megpróbáltam felállni, úgyhogy inkább csak elengedtem az izmaim megint és visszadőltem a  padlóra.

-Arabella!

Ez már olyan testközelből jött, hogy hiába nem ehettem rendesen hetek óta, vagy akár több, hiába voltam teljesen részeg és hiába nem volt egy józan gondolatom sem...

Olyan ösztönösen fordultam hasra, hogy korábban ettől már rég talpon lettem volna. De az ösztönök nem hagytak el. Mellettem hevert valahol a pálcám, úgyhogy vakon kapkodtam szinte utána.

Ekkor az ajtóban megjelent valaki és ezzel a lendülettel meg is torpant. Valószínűleg rögtön elborzasztotta az, amit látott.

Én, ahogy a földön matatok hason fekve, egy kupac hányás mellett, a sötétben, büdösben, és megannyi üres piás üveg mellett. Igazából... a legelkeserítőbb látvány lehettem a világon.