Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

321. fejezet

Ajtó.

Ajtó, ajtó, ajtó, ajtó, ajtó.

Említettem már, hogy nagyon gyűlölöm az ajtók előtt állást?

Ez mindig azt szimbolizálta az életemben, hogy új részekbe kell belépnem, vagy éppenséggel visszatérnem. De hát eddig minden ajtón bekopogtattam és benyitottam. Jó, lehet volt olyan, amit szinte berúgtam, de nem ez a lényeg...

Hanem hogy már megint egy ajtó előtt álltam. 

De becsöngettem.

Vártam. Türelmesen vártam. De mivel nem érkezett válasz, ismét csöngettem.

-Megyek már!- érkezett bentről a bosszús sóhaj, én pedig szorosabban zártam ökölbe a kezem. 

Hallottam bentről a lépteket, majd azt, hogy végül az ajtó elé ér és kinyitja azt. Majd megdöbbenve, leesett állal néz rám a férfi, akit már nagyon-nagyon rég nem láttam.

-Szia, apa- préselek ki magamból egy őszintének tűnő mosolyt.

Dave csak állt az ajtóban, és nem mozdult. A szája szólásra nyílt, de hang nem jött ki belőle. Sűrűn pislogott, mégsem tudta felfogni azt, amit maga előtt látott.

-Bejöhetek?

Hebegve-habogva szólalt meg, de egy értelmes szó sem jött ki a száján jó pár pillanatig.

-Persze, gyere csak...

Elállt az ajtóból és intett a kezével, hogy menjek csak be.

Annyi, de annyi év telt el, mikor utoljára itt jártam, úgyhogy szinte féltem belépni, hogy nem fogom megismerni a saját házunkat. De az egészben az volt a megdöbbentő... Hogy semmi nem változott.

Ugyan úgy állt minden, ahogy annak idején itt hagytam. Ugyan azok a bútorok, szőnyegek, képek... Csupán az egész házban apa változott rengeteget.

A nappaliba érve realizáltam csak igazán, hogy évekkel idősebbnek nézett ki, mint ami a valódi kora volt. És nagyon jól tudtam, hogy ennek én vagyok az oka.

Bűntudat mardosta a torkom.

Úgy álltam a családi házunk nappalijában, mintha idegen lennék ebben a házban. Pedig itt nőttem fel, itt éltem le életem tizenhét évét és mégis... 

-Ülj csak le, hozok teát- néz rám édesapám, aki már indult is a konyha felé.

Nem volt szivem megbántani őt, hogy már nem a teázós fajta vagyok, csakha nem tátra teáról van szó, úgyhogy inkább csak bólintottam egyet egy halvány mosoly kíséretében.

Ő el is tűnt a konyhában, amire valószínűleg szüksége is volt. Intorevált egy ember volt, mindig is szerettem őt emiatt, csakhogy most velem szemben volt az. Nem tudtam érte hibáztatni.

Végülis én toppantam be a házába fekete szerelésben az utazóköpenyemmel, és lényegében a korábbi énemhez képest felismerhetetlen voltam. A hófehér rövid haj, a heg az arcomon, nyakamon és kezemen, amik láthatóak azonnal, és a hideg természetemmel valószínűleg nem is emlékeztetem őt arra a lányra, aki korábban itthagyta őt.

Körbenézve meg is akadt a szemem a fotelen. Az én fotelem. Ami még mindig itt állt, ennyi év után is. Úgyhogy nem is volt kérdés, oda telepedtem le, ahol oly rég a könyveimet bújtam naphosszat.

Jó pár perc múlva megjelent apa két gőzölgő bögrével a kezében. Ahogy átnyújtotta nekem az egyiket remegett a keze.

-Köszönöm- suttogom neki és átveszem tőle a forró italt.