Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

294. fejezet

A vizsgáim után csak egyetlen hely volt, ahová tudtam igazából menni.

Apával a kapcsolatom megszakadt. És pont most nem szerettem volna helyre hozni ezt, mikor sorsdöntő fordulatok fognak következni mindenki életében. Úgyhogy bármennyire is hiányzott nekem apa és Meg, tartanom kellett magam. Úgyhogy az utolsó hely, ahová tudtam menni, az az ikrekkel közös lakásom volt.

Velük viszont legutóbb összevesztem.

Ron szülinapja óta nem volt köztünk kapcsolat. Nekik ott volt a boltjuk, az új termékeik, nekem a meccsek, a vizsgák és az év végi támadás. Volt elég bajom nélkülük is. Viszont igazából nélkülük semmim sem volt.

Tehát ott álltam a peronon egy hosszú vonat út után és fogalmam sem volt róla, hogy mihez kezdjek. 

-Ez... gáz.

Egyetlen társaságom Aramis volt, aki viszont nem bizonyúlt valami remek beszélgető partnernek. 

-Jó, végülis nem olyan vészes- beszélek tovább a bőröndömön ücsörögve, miközben az emberek folyamatosan mennek el mellettem.- Csak itt ülök teljesen egyedül, egy bőröndön, egy seprűvel a kezemben és egy bagolyhoz beszélek... Ugyan ki nézne engem idiótának emiatt?

A költői kérdésemre természetesen több mugli is felém fordult.

-Ez kezd egyre kínosabb lenni...- motyogom magam elé.

Mégis mi a fenéhez kedjek?! 

Mindenki, akihez mehettem volna az vagy haragszik rám, vagy én rá, vagy nem akarom veszélybe sodorni. Igazából... remek kilátások ezek.

-Szerinted késő vissza menni a Roxfortba?- kérdezem egy idő után Aramist, mikor már talán vagy két órája a vonatállomáson ücsörögtem, nulla előrehaladással.

-Igen, már késő.

Olyan gyorsan kaptam a fejem a hang irányába, hogy még a nyakam is meghúzódott.

-Mordon!

Varázsszemű tanáromat meglátva azonnal felpattantam a bőröndömről és kérdés nélkül a nyakába ugrottam.

-Túl sok testiség, túl sok testiség!- szól rám kétségbeesve a féllábú tanárom, mire mosolyogva hátrébb húzódtam tőle.

-Bocsánat- húzom el a számat vigyorogva, miközben mind a ketten tudjuk, hogy igazából semmit sem sajnálok.

-Úgy hallottam nincs hová menned- járatja végig tekintetét a cuccaimon, majd végül megállapodik mind a két szeme rajtam. Ritka eset.

-Honnan...

-Attól, mert túl büszkék vagytok bocsánatot kérni holmi hülyeség miatt egymástól... valakinek még nagyon is számítassz- vág a szavamba.

Nem mondott többet, hagyta, hogy megemésszem és elgondolkodjak rajta, hogy mire érti ezt. Vagyis inkább... kire.

-Szólt, hogy nem mentél haza- folytatta Mordon, miután látta, hogy végre leesett nekem a tantusz.- Vártak téged, a friss hoppanálási vizsgáddal, de nem mentél. Akkor szóltak nekem, hogy keresselek meg... Aggódik.

Igazi leszidásnak éreztem ezt most, úgyhogy bűnbánóan hajtottam le a fejem.

-Vártak?- kérdezem suttogva.

-Várt.

Ennél fájdalmasabban ezt ki sem mondhatta volna.

Az, hogy egyes számban mondta, mindent elmagyarázott. Mindent elmondott arról, hogy tudja, mi történik kettőnk között, mégsem próbál beleszólni.