Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

298. fejezet

-Rémszem meghalt.

Ez a két szó úgy pofon vágott, hogy a fülem is csengeni kezdett tőle.

-Láttuk- folytatta Bill, mire Fleur bólintott.- Közvetlenül azután történt, hogy kitörtünk a körből. Rémszem és Dung közel voltak hozzánk, ők is észak felé indultak. Voldemort egyenesen őket célozta meg. Dung pánikba esett, hallottam az ordítását, és Rémszem hiába próbálta visszatartani, dehoppanált. Rémszem az arcába kapta Voldemort átkát, hanyatt leesett a seprűjéről és... Semmit nem tehettünk érte, minket is fél tucat halálfaló támadott...

Billnek elcsuklott a hangja...

-Persze, hogy nem tehettetek semmit- dörmögte Lupin.

Mindenki csak állt és némán pislogott.

Nem tudtam felfogni, hogy mi történik. Éreztem, hogy teljesen lesokkoltam és... nem éreztem semmit.

A fejem tompa volt, akárcsak a végtagjaim és nem tudtam, hogy mit kellene most csinálnom. Csupán zsibbadtan követtem befelé a többieket, akik rájöttek, már feleslegesen állunk kint. Nincs senki, aki megérkezne. Már nincs...

-Mi a baj?- kérdezte azonnal Fred, ahogy beléptünk az Odúba.- Mi történt? Ki...

-Rémszem- felelte Mr. Weasley.- Meghalt.

Ahogy egyre többször kimondták, úgy lett egyre valóságosabb. Tonks már rég egy zsepibe sírta bánatát, a többiek egy részével együtt. Fred viszont engem nézett. Azonnal rámnézett, ahogy meghallotta ezt. És tudta... Mindent tudott...

Bill a kredenchez lépett és egy üveg Lángnyelv-whiskeyt meg poharakat vett elő.

-Tessék- szólt, majd egy pálcasuhintásra tizenhárom pohár repült gazdáik felé, a tizennegyediket pedig magasra emelte.- Rémszemre.

-Rémszemre!- ismételték a többiek.

Remegve fogtam a kezemben a világos barna italt és tudtam, ennyi nem lesz elég. Meghúztam azt, majd földhöz vágtam a poharat. A csörömpölésre többen is megugrottak, vagy éppen sikkantottak. Én viszont egynesen az ajtó felé indultam. 

Ennyi nem volt elég...

Elindultam hátra, minél messzebb az emberektől.

De épphogy csak kiléptem a házból, már követtek is.

-Arabella!

Nem hallottam. Nem láttam. Csak éreztem. Éreztem, hogy belül úgy feszít valami, hogy nem tudok neki nemet mondani.

Rémszem...

Elvették tőlem...

Elvették tőlem az apámat...

Csak gyűlt bennem a harag, a keserűség, a félelem és a fájdalom. Már könnyek folytak le az arcomon, de még mindig nem volt elég. 

Több kell...

Megálltam egy ponton és ziháló mellkassal pillantottam a távolba, majd le a kezeimre. Remegtek. És most nem a fájdalomtól, hanem valami mástól.

Irányítsd!

-De nem tudom...- válaszolok az ismerős hangnak.

Te uralod!

-De nem megy...

Azt mondtam urald!

-DE NEM TUDOM!

A kezeimet leengedtem magam mellé és úgy ordítottam, hogy a nyomás, ami eddig belülről feszített, most kezdett engedni.

URALD! Hát ezt tanítottam én neked?