Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

222. fejezet

A vörös függöny belépve szinte egy másik világ fogadott engem, egy olyan berendezés, mintha csak a próbatermünkben lennénk. Csak sokszorosan felturbózva.

-Ó, hála az égnek- pattant fel azonnal George a dobjai mellől.- Hát megvagy.

-Nem terveztem az utolsó pillanatban lemondani az egészet- mosolyogtam rá őszintén.

-Ráadásul brutálisan nézel ki- pillantott rajtam végig őszinte tekintettel, akár egy báty.- Lehet emiatt le kell majd karatéznom pár csávót, de... Állok elébe.

-Köszönöm, szerintem megoldom egyedül is- nevettem fel hangosan.

-Ó, Dankworth kisasszony, remek, itt van!- sietett felém rövid lábain Flitwick professzor.- Az első függöny elé beraktuk a zongoráját, ahogy kérte. A részletek...

Úgyhogy most következhetett az igazi szakmai rész is, amire már mindannyian koncentráltunk. 

Gyorsan megvitattuk a dolgokat a professzorral, hogy mi és hogyan fog történni. Ami nem tetszett az együttesünknek azt gyorsan és hála az égnek rugalmasan átkalkuláltuk, de mivel idő hiján voltunk, nem volt annyi lehetőségünk variálni. Szerencsére olyan sokat nem is kellett, Flitwick professzor remekül értett ahhoz, hogy hogyan kezeljen egy fiatalokból álló bandát. 

-Rendben, akkor színpadra, első felvonás- pördült végül felém az apró tanárunk. Én komolyan bólintva indultam meg a vörös függöny mögé rejtett csodálatos zongora felé, ahol egy kis állvány állt rendelkezésemre a pálcám kitámasztására, hogy a hangosító varázslatot használva mindenki tökéletesen hallhasson. Ám ekkor valaki hátulról megfogta a csuklómat.

Visszafordulván Georgera számítottam, viszont Fred szemei villogtak rám.

-Csak...- kezdte idegesen a fiú, miközben el sem engedte a karomat.- Sok szerencsét akartam neked kívánni. És... gyönyörű vagy.

Átkozott legyél Fred Weasley a szavaiddal együtt, amik akaratomon kívül is hatással vannak rám és nem tudok ellenük semmit sem tenni. Ide még a gyűlöletem is kevés, hogy elnyomja ezt a másik érzést...

-Köszi...- néztem rá kissé zavartan. 

Az ujjai finoman érintették mostmár a kézfejemet, ami kegyetlenül jó érzés volt, de tudtam, hogy ennek véget kell vetnem. Ezért az utolsó kis akaraterőmre is szükségem volt, hogy kihúzzam hosszú, forró ujjai közül az én izgalomtól elhidegült ujjaimat és végre valahára leüljek a zongora elé.

Megpróbáltam kizárni a többi dolgot, amíg felnyitottam ismerős fedelét és végig simítottam puha billentyűin. Tökéletesen otthonos érzés fogott el tőle, ami megnyugtatta egy részét a háborgó lelkemnek. Tudtam, bármi is következzék ezen az estén, a zene akkor is velem lesz majd. És csak reménykedni tudtam, hogy a zenénk a többieknek is tetszeni fog.

-Jó estét mindenkinek!- ütötte meg a fülemet Flitwick professzor többszörösen felerősített hangja. Én senkiből nem láttam semmit, hisz két vörös függöny között ültem, hogy a diákok ne lássanak a mögöttem lévő káoszt, csak engem és a zongorámat. Úgyhogy telejsen midnegy volt hová nézek, csak a függönyöket láttam, a hang viszont terjedt felém is legalább.- Igazgatónktól, Dumbledore professzortól ma megkaptam a szót, hogy helyette beszéljek ezen a fantasztikus bálon. Igazgatónkhoz hűen én sem szeretném tovább húzni a szót a kelleténél, úgyhogy szeretném is megkérni négy bajnokunkat, illetve a táncpartnereiket, hogy foglalják el termünk közepét, hogy eltáncolhassák a hagyományos nyitótáncot. 

Itt egy kisebb szünet következett, de valószínűleg csak addig, amíg a tánctéren mindenki oldalra húzódott, hogy a négy bajnok legyen a középpontban, ugyanis Flitwick hangja újra felcsendült a kis morajlások közepette.