Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

315. fejezet

Évekkel később

Esős nap volt az a szeptember elseje, amikor az ifjú varázsló- és boszorkánytanoncok elindultak új iskolájuk, a Roxfort felé, ám ez nem törte le kedvüket. Mindannyian izgatottan várták a ceremóniát is, ahol az idősebb diákok mindannyiszor tapsoltak, amikor házukhoz új tag került. A nagyteremben békés hangulat volt, az elvarázsolt plafon mutatta a kinti rossz időt, ám közel sem volt olyan borús az égbolt. A gyertyák lebegve égtek alatta, ahogy korábban már sok száz évvel előtt is. Mindenki nevetett, jól érezte magát, és hatalmas lakomákat tartottak, hisz ünnepelt az egész iskola. Igaz, nem sok felsőbb éves diáknak volt kedve megkezdeni az évet, hisz ők jól tudták már, mi vár rájuk ebben a tanévben is, de az ifjoncok hamar bevegyültek házuk társaságaiba.

A tanári asztalnál is felszabadultabban ment a beszélgetés, miután megtörtént a házbesorolás a Teszlek Süveg jóvoltából. A nagyteremre merőlegesen nézett az asztal, így a tanárok szemmel tudták tartani a diákok tömegét, ám ma még senkinek nem volt kedve nagyobb csínyekbe vágni.

Zengett a terem, ahogy néha felkacagtak a diákok, de hát mi lett volna indok a rosszkedvre? Még az igazgató beszédét is figyelemmel hallgatták, amíg...

Hirtelen megdörrent az ég. Először mindenki azt hitte, hogy kint ennyire elszabadúlt a vihar, ám kinézve az ablakon épp csak esett az eső. Majd ismét dörrent az ég.

Ekkor mindenki az elvarázsolt plafon felé fordult, amit még soha korábban senki nem mert megpiszkálni. Ám itt nagyon is varázslat szaga lengett a levegőben.

A mennyezeten villámok cikáztak keresztül, amik olyan élethűek voltak, hogy több diák akaratlanul is felsikoltott. A fényeket mennydörgés hangja követte, és ha a nevetés korábban csak zengett a teremben, ez egyenesen megrengette az egész iskolát.

A gyertyák remegni kezdtek, apró lángjukkal együtt, ami méginkább csak megijesztette a tömeget. Az egész tanári kar aggódva nézte a plafont, hisz soha nem történt olyan, hogy valaki manipulálja az időjárást rajta. Ősi, nehéz varázslat volt ez, képtelenség lett volna, hogy egy diák tegye.

Ekkor kivágódott a nagyterem kétszárnyas ajtaja.

Olyan huzat söpört végig a termen, hogy eloltotta az összes fáklyát. És kihúnyt a több száz lebegő gyertya lángja...

A teremben immár mégvadabb sikolyok hallatszottak.

Az igazgató aggódva nézett körbe, ám ő sem látott semmit. Mindent sötétség uralt, és hiába kaptak a pálcák után többen is, világítást nem tudtak vele varázsolni. Ekkor kisebb pánik lett úrrá az összes tanáron, hisz ha ők sem tudnak varázsolni...

Hirtelen kigyulladtak a fények. De nem a megszokottak voltak.

A terem elejéből, az ajtó felől indultak. A falon sorban, párosával gyulladtak meg a fáklyák, majd végig tüzet kapott az összes, a kandallóval együtt. A mennydörgő ég alatt olyan egyszerre gyúlt meg az összes gyertya, ahogy korábban azok elaludtak.

És mindenhol kék tűz égett.

A diákok és a tanárok együttesen tartották bent a levegőt, meg se mert senki még csak moccani sem.

A nyitott ajtó felől kék fény szűrődött be a terembe. Ez más volt, mint a kék tűz lángja, de nagyon hasonló. És végül nem csak beszűrődött ez a fény, hanem be is lépett a terembe.

Többeknek is hallhatóan akadt el a lélegzetük.

Az ajtón egy állat sétált be. De nem akármilyen volt. Úgy nézett ki, mintha egy szellem lenne, ám ragyogóbb, kékebb fénye volt, mint bármelyik, az iskolát kísértő szellemnek. A medve méltóságteljesen rakta mancsait előre, úgy vonult be a terembe.