Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

241. fejezet

Ha eddig azt hittem, hogy Mordonnal olyan lesz edzeni, mint az ál-Mordonnal... Akkor rá kellett jönnöm, hogy hatalmasabbat nem is tévedhettem volna ezen a világon. 

Tény és való, a szélhámos tanárom is jól tanított, na de Rémszem... Kegyetlenül kitudja az emberből hajszolni a lelkét, ám az összes létező tudást a fejébe veri.

Úgyhogy pár nap alatt annyi mindent tanúltam, amiről el se hittem volna, hogy képes vagyok. Először a Capitulatus, lefegyverző bűbájjal küzdöttünk meg a pincében, ami után egy jó pár dolog össze is tört, de Mordon csak járulékos veszteségnek nevezte. Sirius is, bár azért hozzá tette, hogy csak több száz éves családi erekje volt... A lefegyverző bűbájt bármikor rám mondhatta, úgyhogy elég gyorsnak kellett lennem ahhoz, hogy kitérjek előle, A kitéréseim viszont áldozatokat követeltek, aminek következtében mind a két lábam lila-kék foltos volt a sok tárgyaknak való csapódástól. De a pálcám nálam maradt! 

A taszító bűbájt eleve tudtam, viszont Rémszemnél is alaposan be kellett ismét gyakorolnom. Hozzá a pajzsbűbájt, bénítóbűbájt, némító bűbájt, robbantó átkot, konfúziós bűbájt, lábbilincselő átkot, sóbálávny átkot... Tehát annyi új bűbájjal és átokkal gazdagodott a tudásom, hogy attól tartottam szét fog csattani a fejem. 

Ha nap közben Mrs. Weasley éppen főzött a házban lévőkre, akkor az egyel fentebbi, földszinti tanácstermet választottuk Mordonnal, ami leginkább csak a Rend tagjainak megbeszélésére szolgál. Legnagyobb bosszúságomra oda még engem sem engedtek be. 

Az ikrek elég idősek voltak, őket viszont nem engedték csatlakozni magukhoz, de ebben inkább itt csak Mrs. Weasleynek volt szava szerintem. Mi, többiek pedig még kiskorúak vagyunk, és erre még Mordon is képes volt azt mondani, hogy majd ha betöltöttem a tizenhetet. 

De legalább közben megismerkedtem a többi Rend-taggal is, akik gyakran meglátogatták a főhadiszállást. Köztük volt Kingsley Shacklebolt, akinek mély, rezgő hangja összetéveszthetetlen. A férfi mindig nyugodt és kedves, csak nagy termete világít rá arra, hogy ha akar, akkor ő is tud veszélyes lenni. Mundungus Fletchert már kevésbé kedveltem, nekem túl tenyérbemászó és kapzs embernek tűnt már elsőre is. Vele kapcsolatban megjegyeztem, hogy jobb, ha távolságot tartok tőle, mert neki még az arca is olyan ravasz, hogyha mellé állnék, akkor képes lenne kilopni a zsebemből bármit, ami ott van. Az ikrek ennek ellenére nagyon kedvelték, imádták a történeteit hallgatni. Nekem azokkal kapcsolatban is volt egy olyan gyanúm, hogy a fele lehet nem is igaz...

Ellenben végre megismertem Nymphadora Tonksot, becsesebb nevén csak Tonksot. A nő egy metamorfmágus, nemrég végzett auror. Kicsattan az élet boldogságától és alig tud megülni a fenekén. Mindig mozognia kell, valamit muszáj megérintenie, ami egy rossz kisgyerekre emlékeztet. Jelenleg számomra túl sok ő, viszont tudom, hogy a régebbi énem imádta volna. A folyton színes haját, az állandó beszédkészségét, amin néha csak hülyeség jön ki, de őt nem zavarja. Belül sajnáltam, hogy már nem tudok annyira pörögni, mint ő, nem tudom annyira átérezni az ő boldogságát, pedig tudtam, hogy remek barátok is lehettünk volna. 

Tonks viszont nem zavartatta magát, őt egyáltalán nem zavarta az, hogy nem tudok teljesen megbírkózni kirobbanó személyiségével. Ugyan úgy csacsogott velem is, vagy inkább csak nekem, mint akárki másnak. Ginny imádta őt, mindig megkérte valami átváltozásra, amire Tonks persze állandóan hajlott. Úgyhogy néha fecsegés közben madár csőrt növesztett, vagy fele más színűre festette a haját. Bevallom, ez még engem is megmosolyogtatott rengetegszer. 

Ők hárman voltak azok, akikkel még hajlamosabb voltam szóba állni, bár Mundungus is már csak nagyon talán kategória volt. Sajnos az idegrendszerem nem bírta elviselni.