Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

228. fejezet

A második próba végeredménye érdekelt már csak igazábl, amikor megtudtam, hoyg Cedric és Harry holtversenyben vannak az első helyen. Ugyanis Harry megmentette Fleur hugát is, ami szabály ellenes volt, de a bírók díjazták bátorságát és öntörvényűségét, ezért a késés ellenére is rengeteg pontot kapott.

Még jó ideig ez volt utána a téma, hisz ez volt a legérdekesebb dolog a Rofortban, ami történt velünk így, hogy nem volt lehetőségünk kviddicsezni.

Illetve talán még említésre méltó szegény Hagrid incidense, akit megvádoltak fél óriás vére miatt, és egy ideig egy szigorú nő helyettesítette őt az órákon. De Dumbledore természetesen nagyon szerette a tanárait, ezért Rita Vitrol sem tudott neki keresztbe tenni. Tehát Hagird továbbra is tanít minket.

Aztán nem is olyan sokkal végre roxmortsba is kiruccanhattunk, ahol imádtam eltölteni az időt. A kedvencem örökké a Három seprűs vajsörözgetések lesznek a kedvenceim. Annál finomabb dolgot még életemben nem ittam, mellé pedig a társaság... Egyszerűen zeng tőlünk az egész kocsma. Már csak azt kellene megvárnunk amíg lángnyelv wiskeyt is ihatunk. Onnantól kezdve szerintem a kocsma főnökasszoyna be se enged majd minket inkább.

Ám ami talán az egész roxmortsot a legjobbá tette, az a hirtelen és váratlan levél volt. Harrytől kaptam, egy jelentőségteljes pillantás kíséretében. Nem kellett többet mondania, a szobámba érve azonnal feltéptem és már faltam is a sorokat. Ugyanis Harry csakis egy okból adhat nekem bármilyen levelet...

Drága keresztlányom!

Sirius kézírásától mosoly görbült a számra. Szörnyen csúnya és hanyag volt, de imádtam. Hisz nekem írt.

Csikócsőrrel még mindig szökésben vagyunk, de már a közelben. Harry keresztfiam ellátott egy időre élelemmel. Sajnos azt nem mertem megkockáztatni, hogy veled is kapcsolatba lépjek, akár személyesen is, hisz roppantul fontos nekem az egészséged és éppséged. Bár lehet elég ostoba vagyok, hogy miattad aggódom. Harry rövid beszámolója alapján tökéletesen megvagy és mindig a helyzet ura vagy. Nem csalódtam benned, ahogy édesanyád sem tenné. Pont olyan vagy, mint ő. Sőt... Talán egy kicsit jobabn ütöttél keresztapádra, mert elég sokat fecsegtem neked, amíg kilenc hónapig édesanyád pocakjában csücsültél. Annyit tudnék erről neked mesélni... Remélem, hogy egyszer lesz is rá alkalmam. 
Addig is vigyázz magadra.

Ölel, S.

A levelét azóta is kincsként őrzöm és senkinek sem meséltem róla. Sirius még mindig körözött bűnözőnek számít, mi hiába tudjuk, hogy köze sincs az egészhez. Attól még titkosítva kell a leveleit írnia, és tudom, hogy nem kockáztathatok meg egy sajátot, mert már ez is túl sok kockázatot jelentett, amit ő küldött nekem. 

De hát az idő a második próba után sem állt meg.

Ahogy előtte elrepült az egész, utána is pont ugyan úgy repült el. A napok csak teltek és teltek, egyszerűen fel sem bírtuk fogni, de már tavasz volt. Aztán jött is a tanév utolsó harmadának kezdete. Amitől már kicsit azért bepánikoltunk. Mert kezdtünk belefulladni a tananyagba.

Végre a többiek is rájöttek, hogy a vizsgáinkra kellene készülnünk, ugyanis a Trimágus Tusa ellenére nem maradnak el. Bár Justin komoly mozgalmakat tett iránta, sajnos sikertelenül. Egyszer még táblákkal is sztrájkolt a folyosókon, hogy túlságosan szúrkolnia kell a hamradik próbán, ezért nem ér rá tanulni. Mi fantasztikusat nevettünk rajta, mert tudtuk, hogy nincs az az isten, hogy kegyelmet kapjunk. De vicces volt látni a táblákkal rohanó Justint, mögötte pedig McGalagony sprintjét. Egy életre belém égett a jelenet. Ahogy mindenki másba is.

Mégis, ami a legszomorúbb volt az idő telésében az az, hogy így egyre hamarabb jött a búcsú pillanata is. Idén kötődtem eddig talán a legeslegjobban a barátaimhoz, két hónap nélkülük... Furcsa lesz. Már elkezdtem rá felkészülni, hisz lassan a küszöbön van már a dolog, ám rájöttem, hogy ez nem olyan egyszerű.

Az évünk jócskán tele volt izgalmakkal. Eleve fél évig a mindennapos próbák és zene írás teljesen kitudott meríteni. Közben egy bunyó, ami meglepő hírnevet szerzett nekem. Azóta a folyosón senki nem mert még eddig velünk kötözködni. Ha korábban előfordult akkor Hannah természetesen szavakkal leszerelte őket, ő volt a rövid csatárosunk. Ha tovább húzódott ez a kis veszekedés, akkor a diplomáciai szófosó bajnokunkat szedtük elő, zachariast. Mindig oylan érveket mondott, hogy az ellenfél nem tudta felvenni vele a harcot, egyszerűen csak elsülyedtek, mint valami hajó. Tehát Zacharias tökéletes hosszú csatározó volt. Ám kezet senki nem mert senkire se emelni. 

Soha nem tartottam magam erőszakos embernek, de mikor láttam a másik szemében azt a tipikus csillanást... Tudtam, hogy az egész iskolám idegbetegnek tarthat. Ez nagyrészt borzalmasan rosszul esett. De ott volt az a kis, icike-picike rész, ami örült a dolognak. Hisz így még a fiúk se mertek kezet emelni a fecsegő Zachariasra. A szemük sarkából pillantottak rám. Nekem pedig ekkor már a kezem lassan a pálcámra csúszott. 

Még sosem párbajoztam úgy igazán pálcával, hisz nem volt rá lehetőségem. Viszont tudtam, hogy képes lennék legalább sokáig kitartani. Amennyi varázsigét, átkot, rontást magamba tuszkoltam, hogy mindegyiket tudjam... Biztosan kitudnék egy ideig tartani. Arról már fogalmam sincs, hogy lenne-e esélyem nyerni.

Ettől függetlenül mások ezt nem akarták kipróbálni. Látták annó a nagyteremben, hogy mindenek előtt a pálcámat vettem elő és szemrebbenés nélkül Angelina torkának szegeztem azt. Így ellenfeleink óvatos szemei ártatlan pillantást vetettek a kezemre, ami készenlétben lebegett a pálcám fölött állandóan. Emiatt nem merték megkockáztatni a varázslatot, mellé pedig ütni se mertek. Mert még ebből is sikeresen tudom magam kivágni. Önvédelem. Csupán ennyi. Sosem ütök először, mert akkor tényleg úgy tűnne, mintha problémák lennének velem. De ha csak védekezek... az egy egészen más dolog.

Úgyhogy kis társaságom élvezhette a nyugodt pillanatokat a Roxfortban, amikor nem volt diák, ki rá mert volna szólni bármelyikükre. Illetve láttam rajtuk, hogy borzalmasan élvezik a sok kíváncsi tekintetet, ami mindig felénk vándorol. Mert ilyenkor roppant büszkék arra, hogy már elsős korunk óta velem vannak, így nem most férkőztek be a bizalmamba. Mondjuk, azért keményen meg is kellett volna küzdeniük.

A durmstrangos diákok viszont keményen küzdöttek ezért. Megakartak ismerni, leginkább Vlad. Rájöttem, hogy alapjáraton szörnyen kemény lehet az iskolájuk, ha mindannyian kissé visszahúzódóbbak és elképesztően udvariasak. Vlad olyan barátnak ígérkezett, akinek sok levelet fogok küldeni még az évek során, hisz amellett, hogy udvarias, kedves és vicces, még nagyon értelmes is. Rengeteg bolgár szerző munkáját ajánlotta nekem, amik le is vannak fordítva angolra, én pedig szíves örömest írtam fel őket magamnak, hogy meglegyen az összes.

De hát Vlad igyekezhetett bármennyit, akkor sem tudott pótolni egy személyt. Méhozzá Fredet. Hisz tény és való, hogy Vlad tényleg elképesztő egy srác, akiről meg kell jegyeznem, hogy mellé még jól is néz ki... Ő nem Fred volt. Senki sem volt olyan, mint Fred, és ezért csak átkozni tudtam a fiút.

Karácsonykor csúnyán össze vesztünk, azóta egyikünk se törte magát azért, hogy kibéküljünk. Persze, a szükséges beszélgetések megvannak, hisz George a lételemem része lett. És ahol őt ott van, természetesen Fred is vele van. A legtöbbször pedig Angelina is.

Úgyhogy bármennyire is fájt a dolog, le kellett ezt nyelnem. Néyg hónapja már csak nyeltem vissza a szavaimat és úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Közben persze egész végig Fredet hibáztattam, hogy ő változott meg. 

Talán részben igazam volt, hisz valóban megváltozott. Egy olyan irányába, ahová nem kellett volna elmennie, de megtette. Nekem pedig ez esetben nem volt jogom beleszólni a dologba, ott lenni tényleges legjobb barátként, hisz négy hónapja ordítottam le a fejét, hogy ne merjen többé bele szólni az én életembe. Hol lenne az igazságos, ha most én osztanám neki az észt? 

Tehát ültem csöndben, elnézve az ő boldogásukat, ami már kivolt teljesedve, és belül ordítottam a fájdalomtól, hogy én sosem fogok olyan pillantásokat kapni Fredtől, mint amilyeneket Angelina...

És nem tehettem mást, könnyek helyett csak mosolyoghattam rájuk, hogy mennyire roppantul örülök nekik. Közben pedig én roppantam ebbe bele.