Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

299. fejezet

A hangulat még napokig nyomott volt az Odúban. Minden Rend-tag csak jött és ment, intézve az ezerféle dolgunkat. Innentől kezdve én is hivatalosan a Rendhez tartoztam, letettem eskümet, amibe senki tudott beleszólni. Csupán szomorúan fogadták el, hogy nem vagyok hajlandó az Odú biztonságos falai között ülni.

De hát én mikor tudtam valaha is nyugodtan ülni, ha dologról volt szó?

Nem értem rá négy fal között gyászolni, és nem is akartam. Ha csináltam valamit, legalább az elterelte a figyelmem. 

A fő ügy, amin rajta voltam, az Mundungus megtalálása volt. A többiek nem igen hibáztatták őt, amiért otthagyta Mordont, nekem viszont kegyetlenül megfog ezért fizetni. Állítólag bepánikolt, a halálfalók láttán és egyszerűen otthagyta a tanáromat. Ez pedig olyan tett, amit én semmiképp nem fogok megbocsátani.

Csak megbosszulni...

A pár napban minden tőlem telhetőt megtettem, hogy Mundungus nyomára bukkanjak, ám sikertelen volt minden  próbálkozásom. Ő mégiscsak évek óta lop és csal, a bujkálás mesterévé válhatott már ennyi idő alatt. Én pedig még szinte alig léptem a felnőtt korba, viszont nem gátol szakmai tapasztalatlanságom abban, hogy megtaláljam. Mint jövőbeli auror, gondoskodom róla, hogy megkapja méltó büntetését.

Dung keresése mellett más keresésével is elvoltunk foglalva. Igaz, hogy ő már nem élt, viszont kerestük, nagyon kerestük... Lupinnal és Billel napokat töltöttünk azzal, hogy megtaláljuk Mordon holtestét, bár úgy tűnt, a halálfalók nem hagytak maguk után semmit. Ami iszonyatosan megrémített...

És hiába nem akartam, volt még egy dolog, amit muszáj volt megtennem.

Vissza kellett mennem a Mordonnal közös házunkba...

Ez már az otthonommá nőtte ki magát, ilyen kevés idő alatt is. Úgyhogy amikor ismét a ház előtt álltam, az immár teljesen lakatlan környéken, ismét görcsbe állt a gyomrom. 

Pár percig csak figyeltem a házat és a környéket. Egyenlőre túl fájó volt belépnem, kellett egy kis erő, hogy felkészítsem magam arra, ami bent vár. Vagyis Mordon hagyatéka... 

Minden varázslatra emlékeztem, amivel lezárta az ajtót és biztosította az előszobát is. Hatástalanítottam minden utolsó varázslatát, amit fájt megtennem. Elsírtam magam, hogy kénytelen vagyok feltörni és ezzel kitörölni keze nyomát, de szükséges volt. 

A házban nem akartam sokáig tartózkodni. Csupán összepakoltam gyorsan minden dolgomat, bele az egyik olyan végtelen zsákjába, amit annó a Varázsló Piacon használtunk. Minden dolgomat beledobáltam és már léptem is ki szobám ajtaján, amikor megakadt a tekintetem az étkező-nappaliban lévő zongorán.

A szívem is összeszorult a gondolattól, ha vissza kellett emlékeznem, mennyire nagyon szerette az esti játékaimat hallgatni. Amikor Alastor Mordon életében egyetlen alkalommal nyugodtan tudott ülni akár egy órán keresztül is. Hihetetlen történelmi pillanatnak számít ez nekem még mindig. 

Közelebb lépve a zongorához végig simítottam rajta. Pár nap alatt már állt rajta egy kis porréteg, amit lefújtam ujjbegyeimről. Majd észrevettem egy zongorára helyezett ezüst színű flaskát. Átnyúltam a hangszer fölött és felkaptam a félig töltött kis üveget. Letekertem a tetejét és beleszagolva azonnal realizáltam, hogy whiskey van benne. Szomorúan elmosolyodtam, majd meghúztam az üveget. Visszatekerve annak a tetejét azt is bedobtam a zsákomba. Legalább ennyi maradandó emlékem legyen Mordonról...

Többet nem nézelődtem tovább, csupán kiléptem a házból és ismét hatályba léptettem a házat örző varázslatokat. Fogalmam sem volt, hogy valaha látom-e még újra ezt a helyet, úgyhogy egy pillanatra még megálltam, hogy örökké magamba szívjam az itteni friss, nyugodt, ámbár nyomasztóan csöndes levegőt. Ezután pedig dehoppanáltam.