Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

290. fejezet

A január további része eltelt. Igazából... nem tudok többet mondani róla. Lehet, hogy elhittem egy pillanatra, hogy talán a baráti társaságunk ismét összeáll... De felesleges volt ilyen reményeket dédelgetnem.

Valamiét nem kereste senki sem a másik társaságát és még mindig csak a szükségszerű beszélgetések voltak meg köztünk, mint a ,,emlékszel, hogy mi volt a házi átváltoztatástanból?" vagy ,,mikor írunk svk-ból?". Ezeken kívül pedig nem történt köztünk érdemleges beszélgetés, amit annak tudhattam volna be, hogy újra alapozzuk ötünk barátságát.

De végre, egy hónappal később, február elején elkezdődtek a hoppanálási órák. Tizenkét hetünk volt megtanulni hoppanálni, ami soknak tűnt eleinte. Aztán mikor elkezdődtek az óráink Wilkie Derreng-gel, rájöttünk, hogy igazából szükségünk is van erre a tizenkét hétre.

Az első óránkon annyira szörnyű volt kint az idő, hogy sajnos ebből egy kastélyon belüli óra lett. Szombat délelőtt lett megtartva, ahová Zachariassal külön mentünk le, nehogy véletlenül is beszélgetésbe elegyedjünk... 

Először nem értettük, hogy hogyan tarthatnánk bent a kastélyban hoppanálási órát, ha az egész Roxfort területén tiltva van ez a dolog, szó szerint képtelenség ezt végrehajtani itt. Aztán az oktatónk elmondta nekünk, hogy minden órára Dumbledore feloldja majd a tilalmat, de csakis a nagyteremben, és órán kívül nem gyakorolhatjuk ezt, hisz nem is tudnánk. Ez eleinte szörnyen feldúlt engem, utána pedig még jobban, hisz nekem sem ment olyan fényesen a hoppanálás, de talán egy fokkal jobban, mint a többieknek.

Az első óra kezdete előtt még Ernie is beesett, ami meglepett, de látszólag Zachariast is. Egyikünk sem gondolta volna, hogy a fiú ilyennel próbálkozna, minden esetre azért ő is igyekezett keményen. Ernie mellett pedig Susan is feltűnt, ők kettesben érkeztek, nem úgy, ahogy én Zachariassal. Lehet, hogy valakik között mégis megmaradt a barátság egy kis része?

-A hoppanálás kulcsa a három cél- magyarázta Derreng, még a leges legelső óránkon. Minden szavára úgy figyeltem, ahogy korábban Mordonnál is tettem. Ha nem igyekszem, hogy a legjobb legyek... akkor mi értelme csinálni?- A célmeghatározás, a céltudatosság és a célirányosság! Első lépés: összpontosítsatok a kiválasztott úti célra. Ami ez esetben ugye az előttetek lévő karika belseje.

Mondanom sem kell, hogy senkinek nem sikerült meg sem mozdulnia, még a második és harmadik lépés után sem.

-Második lépés- folytatta Derreng.- Céltudatosan határozzátok el, hogy átkerültök a kigondolt helyre! Engedjétek, hogy a célba érés vágya testetek minden porcikáját átjárja! És a harmadik lépés... Mikor megadom a jelet, körbefordultok, és célirányosan belevetitek magatokat a semmibe! Tehát háromra: egy, kettő, három...

Senkinek nem sikerült se elsőre, se másodjára, se harmadjára, se negyedjére... Vagyis, jobban mondva, negyedjére nem teljesen. Ugyanis Susan hoppanált, a körön belül, csak közben kint hagyta a fél bal lábát. Abszurd egy látvány volt, a sikolya pedig méginkább. Úgyhogy amint meghallottam azt a teremben, kérdés nélkül a lány felé rohantam.

A tanároknak nem volt olyan reakció idejük, mint nekem, úgyhogy ők csak később indultak meg utánam, mikor én már rég Susan mellett álltam és eszméletlenül gyorsan pörgettem az agyam, hogy hogyan tegyem rá vissza a lábát!

-Semmi baj, intézzük, Dankworth kisasszony!- intett le azonnal McGalagony, mint aki nem először lát és csinál már ilyet.

A nagyteremt egy hatalmas durranás rázta meg, majd piros köd kezdett terjengeni. Végül, mikor kitisztult minden, már láttuk, hogy Susan visszakapta a lábát és igazából kutya-baja sincs.