Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

287. fejezet

Aznap képtelen voltam visszamenni az óráimra.

Teljesen letaglózva álltam még ki tudja meddig a szobában, majd leültem a szőke lány ágyára.

Mindent végig gondoltam, amit a fejemhez vágott.

És részben igaza volt. Igaza volt, hogy én soha nem ismerhettem az édesanyámat és nem tudom milyen úgy elveszíteni egy anyát, hogy mindig is ott volt neked. Nekem sosem volt erre lehetőségem, nekem nem ezt dobta a gép. Viszont tudtam volna neki segíteni. Segítettem volna feldolgozni ezt a fájdalmat, mert arról azért tudtam, mennyire fájhat a hiánya. Hisz az enyém is hiányzik, hiába nincs vele egy közös emlékem sem.

Másrészt viszont nem volt igaza, hogy nem tudom milyen ez a fájdalom. De, pontosan jól tudtam. Először elveszítettem az édesanyámat, majd a legjobb barátomat, a keresztapámat, és most lényegében az apámat és a nevelőanyámat is.

Igaz, hogy az utóbbiakról én döntöttem, de az ő érdekükben. Hogy ne kerüljenek ugyan arra a sorsra, mint az előttük lévő három ember.

Fájt, amit Hannah mondott. Öt kemény éve legjobb barátnők voltunk, olyanok, hogy szinte már testvérek. És képes volt... És képes volt...

Fájt. Elképesztően fájt. Onnan jött az árulás, ahonnan sosem számítottam volna. Képes volt nekem, épp nekem azt mondani, hogy nem tudom milyen a fájdalom. Hogy pont ÉN nem tudom milyen az igazi fájdalom...

Nem tudom, mennyi idő telt el. Nem tudtam felfogni az egészet, olyan gyorsan történt. Annyi minden ért egyszerre, hogy számomra képtelenség volt ezt feldolgozni. Már csak a dübörgő lépteket hallottam.

-Hol van?

Kábultan néztem fel a kezeim bámulásából. Az ajtóban mind a négyen ott álltak. Susan, Ernie, Zacharias és Justin. Ő állt legelől.

-Elment...- felelem halkan. Még az én hangom is megtörtnek hangzott.

Justin már bent volt a szobában és úgy nézett rám, mint aki nem akarja elhinni ezt az egészet. Csak nézett engem, majd lassan az ágyat és a kirámolt szekrényt. Ugyan úgy nem tudta ezt feldolgozni, ahogy én sem. Ránk pontosan egyformán hatott Hannah távozása.

Zacharias viszont egy szó nélkül rontott be a szobába. Gyorsan nézett csak az üres ágyra, majd a fiókos szekrényhez lépett, aminek szinte mindegyik része nyitva volt. Idegesen húzta ki mégjobban az első fiókot, majd izomból bevágta azt. A másodikkal ugyan így tett. Végül tehetetlen dühében belerúgott az utolsó fiókba és szitkozódva túrt bele a hajába. Az ő mindig makulátlanul hátra fésült hajába, amihez senki nem érhetett, még ő maga is alig ért.

Ennél jobban ki se tudta volna mutatni, hogy mennyire sokat jelentett neki valójában Hannah. 

Ahogy mindegyikünknek.

Mind az öten tehetetlenül néztünk egymásra. Ernie és Susan könnyes szemmel álltak az ajtóban, meg sem tudtak szólalni.

-Meg sem próbáltad feltartani?- fakadt ki Zacharias fennhangon.

-Nem maradt volna- felelek csöndesen, a padlót bámulva méterekkel előttem.

-El se hiszem!- hallom oldalról a felbőszült kiáltását.- Meg se próbálta itt tartani! Eszedbe se jutott volna, hogy nem engeded szabadjára, mintha nem is ismernénk őt? Nem gondolod, hogy elbúcsúzhattunk volna legalább tőle? Hogy megpróbáljuk mi is marasztalni őt? Nem tettél semmit! Semmit! És ez most a te hibád!

A szavak martak. Ha azt hinné az ember, hogy egy nap alatt már nem bír több fájdalmat elviselni... akkor mindig rá kell jönnie, hogy téved. 

Mindig van több fájdalom. Már csak az a kérdés, hogy az ember mennyit bír befogadni.