Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

202. fejezet

Egész éjszaka zakatoló gondolatokkal forgolódtam az ágyban és csak nagy nehezen jött álom a szememre. Túl csodálatos volt a valóság ahhoz, hogy az álmok csúfítsák el az édes pillanatot.

Lehet, hogy teljesen fölösleges dolog volt ennyit gondolkodnom Freden, de nem tudtam leállítani a gondolataimat. Ahogy korábban egyik este sem. 

Folyton folyvást csak gondolkodtam és gondolkodtam, tele volt a fejem gondolatokkal és nem volt erre megnyuvógvás, amikor kicsit elhallgattak volna ezek a dolgok. Néha ekkor segített a füzetem, viszont az sem volt végleges megoldás. Hisz agyalva aludtam el, ami az alvásom alatt is csak folytatódott és reggel mindig úgy ébredtem, mintha még fáradtabb lennék, mint ahogy lefeküdtem. 

De ezekről a dolgaimról senki sem tudott, hisz nem is szerettem volna, ha megtudják. Attól féltem, hogy egyre jobban csak azt fogják érezni, amit én. Hogy kezdek talán megőrülni.

Hisz a késztetés sosem múlt el bennem, hogy tegyek valamit, valami hasznosat. Valami olyasmit, amit érzem nem vagyok gyenge és hasztalan. Az idegeim ettől a tetvágytól néha pattansáig feszültek. És aztán jöttek rá a gondolatok, a folyamatos hangok szinte már, mert a fejemben nem bírtam leállítani őket. Sosem hagyták abba, sosem nyugodtak meg. Én viszont kétségbeesetten szerettem már valamiféle gyógyírt erre, hogy legalább egy kicsit letudjak nyugodni. Ám nagyon úgy látszott, hogy most nekem sem akartak jóra fordulni a dolgok. Ez ellen viszont már senki sem tudott tenni...

Másnap reggel szombat volt, ami azt jelentette nyugodtan aludhattunk volna tovább is. De természetesen én nem tudtam.

Csak úgy kipattantam az ágyból, hisz egész héten korán keltem, a szervezetem ahhoz az órához volt hozzá szokva. És mivel a gondolataim úgy ültek a fejemben, mintha az alvás rész kimaradt volna az életemből, ezért hagytam a többiek tovább aludni, én pedig egy könyv társaságával kivonultam a klubhelységbe, hogy a szokásos kis kanapén elüldögéljek egy ideig.

Amikor kiléptem a folyosónkról akkor realizáltam, hogy valójában nem leszek egyedül, hisz úgy tűnt, van még egy korán kelő társam. Méghozzá Cedric.

Hangatlanul lépkedtem a fiú mellé, aki előregörnyedve a térdein könyökölt, arcán pedig csak az látszott, hogy valamin őrületesen elgondolkodott.

-Jó reggelt!- köszöntöttem őt, ahogy leültem vele szemben.

-Ó, jó reggelt- nézett rám meglepődve.- Hát te?

-Nem tudtam aludni- vallottam be neki őszintén az érzéseimet.

-Látom, egy ideje már karikás a szemed- nézett rám aggódva.- Mióta nem tudod kialudni magad?

Na tessék. Itt volt ő, a fiú, az egyik legjobb barátom, akinek semmi sem kerülte el a figyelmét.

-Mindegy- legyintettem gyorsan és inkább témát váltottam.- Te miért vagy fent ilyen korán?

-Bedobtam a nevem...- felelte alig hallhatóan. 

Tátott szájjal bámultam rá, hisz azonnal értettem miről beszél. Benevezett a tusára.

-Úristen, nem mondod!- kaptam a szám elé a kezemet.

-De- nevette el magát megkönnyebbülve. Szürke szemei csak úgy ragyogtak.

-Jó ég, de örülök neked!- sikkantgattam halkan, hogy azért tekintettel legyek a többi alvó diákra is. Viszont azonnal felpattantam és Cedric nyakába vetettem magam. Ő nevetve állt fel, hogy szintén vissza tudjon ölelni.- Úgyis sikerülni fog!

-Gondolod?- kérdezte bizalmatlanul.

-Érzem- toltam el magamtól annyira, hogy bizalmasan, jelentőségteljesen a szemeibe nézzek.