Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

238. fejezet

Az első emeleten volt a közös szobám Ginnyvel és Hermioneval, ám mellette egy másik ajtó is volt, ahová habozás nélkül benyitottam. Jól sejtettem, ott egy kisebb fürdő szoba volt.

Próbáltam hamara megjegyezni a ház összes részletét, ezért anélkül, hogy még egyszer benyitottam volna a szobánkba, felidéztem mi hol van. Belépéskor rögtön velünk szemben a Ginnyvel közös emeletes ágyunk helyezkedik el, ami mellett a sarokban egy szekrény van, ahogy lényegében az ajtó előtt is, majdnem az ágyamnál. Legalább tökéletes takarást ad a fejemnek, úgyhogy reggelente senki nem tud majd egyenesen az arcomba világítani. Az ajtón belépéskor pedig Hermione ágya áll, ami mellett még egy ugyan olyan kis picike, régi éjjeli szekrény is áll, mint az én ágyam mellett. A nagy szekrény tökéleets takarás, a kicsi pedig fantasztikus lesz arra, hogy kipakoljak oda.

De ezen az első emeleten egy másik szoba is volt, ami hatalmasnak tűnt, tehát tippem szerint egy nappali lehetett. Oda is benyitva valóban egy nappali várt bent. 

Az ajtóval szemben lévő falon hatalmas kandalló fogalt helyet, előtte három ülő alkalmatossággal, amik négyszöget alkottak a meleget adó építménnyel. Előtte egy nagyobb kanapé húzódott el a régi szőnyegen, míg a másik két oldalt egy egyszemélyes karosszék és egy kétszemélyes kis kanapé fogalt helyet. Balra két ablak is elhelyezkedett, ami a kinti sötétséget mutatta jelenleg, jobbra viszont...

A számat is eltátottam a hatalmas fali kárpit láttán. Egy hatalmas családfa volt rajta, amin rengeteg arc volt látható. Közelebb lépve alaposabban is megvizsgáltam. A kárpit felső szegélyén nagy betűkkel ez állt: 

A NEMES ÉS NAGY MÚLTÚ BLACK CSALÁD
,,Toujours pur"

-Á, látom megtaláltad galád családom égetnivaló kárpitját!

A hangra azonnal megpördültem, az ajtóban pedig Sirius vigyorgott rám.

-Keresztapa!- szakadt ki belőlem őszintén és úgy ugrottam a nyakába, mint ezelőtt még soha.

Nem tudtam megmondani azt, hogy mikor éreztem utoljára őszinte boldogságot, de ez most az volt. Ahogy erősen kapaszkodtam az alig látott keresztapámba, mintha egy bármelyik percben eltűnésre képes halvány emlék lenne, mégiscsak boldogságot éreztem.

-Jó istenek, benned aztán van szufla- nevet Sirius, miközben visszaölel.

Csak kapaszkodom belé, mert félek, hogy talán ez sem a valóság.

Végül ő tol el óvatosan magától és finoman ujjai közé veszi szőke, immár rövid fürtjeimet.

-Eszelősen jól áll neked a rövid haj- dícsér meg mosolyogva, mire érzem, hogy akaratlanul is könnyek szöknek a szemembe.- Hé- simítja meg kedvesen az arcom.- Minden rendben?

Legszívesebben hazudnék neki, mint ahogyan eddig mindenkinek. De neki képtelen vagyok.

-Nincs- suttogom megtörve.- Nincs...

-Ó, szegény kis pára- veszi két kérges tenyere közé az arcomat. Nem kell hozzám lehajolnia, hisz én magam is roppant magas vagyok.- Túl hamar tanultad meg, mi az a halál...

-Ezt most hagyjuk- rántom ki kezei közül a fejemet. Nem akarom, hogy ő is részvétet nyilvánítson nekem és egyéb hülyeségek.

-Persze- bólint komolyan és inkább vissza fordul a fali kárpit felé.

Mozdulatát én is követem, úgyhogy most még alaposabban megfigyelem a faliszőnyeget.

-Te nem vagy rajta?- kérdezem csöndesen, ahogy jobban megfigyeltem a szövéseket. Elakartam terelni a figyelmem. Sirius pedig tökéletesen megérezte ezt.