Veled minden tűzijáték...2/2[Fred Weasley ff.]

235. fejezet

A nyaram a lehető legborzalmasabban telt.

Egyrészt, ezen a nyáron pusztító meleg volt, szó szerint is. Másrészt, ez a pusztítás bennem is tombolt. Egy hónap alatt teljesen tönkre tett.

Szokásosan a szobámban üldögéltem, baglyom társaságában. Az ágyamon feküdtem, miközben a folyamatosan mozgó képet bámultam. Egész nap eltudtam nézni Cedric mosolyát. Az utolsó mozzanatig magamba akartam vésni a fiút, akit már nem láthatok. És aki rettentően nagy űrt hagyott bennem.

Apáék nem tudták, hogy hogyan kezeljenek engem. Lényegében én csak voltam, szívtam a levegőt, mint egy szobai növény, ám semmit sem tettem. 

Nem meséltem el nekik az évemet, a bálunkat, a tusát. Semmit sem. Nem akartam beszélni, csak a legszükségesebb dolgokat préseltem ki magamból. Ám a szavak helyett jobban preferáltam a testbeszédet. Így az utóbbi hónapban csak bólintásokkal és vállrándításokkal kommunikáltam otthon. Amibe apa beleőrült.

Sosem akart nekem ilyen életet. Láttam rajta, hogy ő mindvégig ettől tartott. Hogy a varázsló világ elvesz tőlem valamit, vagy ami még rosszabb, ez a világ engem vesz el tőle. És talán ez meg is történt. 

Szerettem volna jobban lenni. Szerettem volna apa kedvéért megváltozni, hogy ismét az ő szerethető, vidám lánya legyek. De egyszerűen nem ment. 

Valószínűleg tudta jól, hogy mit érzek, abban a pillanatban, amikor elmondtam neki, hogy az egyik legfontosabb személy az életemben, meghalt. Meg is sajnálta természetesen a dolgot, de talán ami jobban fogalkoztatta, az Voldemort visszatérte volt. Hisz ez rá is rettenetes veszélyt jelent. Ugyanis mugli szülők varázsló gyermeke. Erről pedig már másodikban megtudtam mindent, amikor a baziliszkus csak ilyen emberekre vadászott az iskolánkban, köztük egyik barátomra is, Justinra. Meg reakcióját látva pedig sejtettem, hogy ő is ugyan ettől tart. Hogy a vére miatt veszélybe kerülhet. 

Voldemortról viszont nem akartam többet hallani, legalább a nyaram alatt. Elég lesz akkor, ha vissza megyek majd a Roxfort hideg falai közé. Ahol nem lesz ott Cedric...

Egy hónap gyász áll mögöttem. Utáltam magam amiatt, hogy nem tudtam felépülni ebből. Hogy ilyen gyenge voltam és éreztem, bármikor elsírhatom magam, ha egy rosszabb pillanatomban gondolok Cedricre. 

Továbbra is az ágyamon feküdtem, a hasamon nyújtóztam el ott, miközben a párnán megtámaszott képet néztem továbbra is.

Bennem zakatoltak, száguldottak a gondolatok. Kínzás volt így végig szenvedni a nyarat, hogy ezeket nem mondhattam ki. De tudtam, hogy erősnek kellene lennem, legalább ilyen téren. Hogy a saját gyászommal én küzdjek meg.

Tehát tovább kellett lépnem.

Erőt véve magamon felültem az ágyamon. Hosszú, kiengedett hajam az ölembe hullot, hisz már bőven a derekam alá ért. Elgondolkodva fogtam meg prá tincsemet és egy pillanat alatt hasított belém az elhatározás.

Cedric képét, amin együtt nevetünk immár anya képe mellé raktam. Tudtam, hogy minden további évben utazni fog velem együtt a kép, hogy ott kitegyem a kis éjjeli szekrényemre, ahol anya is mosolyog rám szelíden. 

Aramis érdekéődve pillantot fel nyitott kalitkájában. Jó ideje nem látott tőlem ilyen határozott lépteket, amivel megcéloztam az ajtómat, majd lent a nappalit.

Meg a kanapén ülve magazinokat lapozgatott, a legújabb trendeket böngészve. Érkezésemre azonnal felkapta a fejét és már le is rakta maga mellé a magazint, miközben bejelölte az éppen aktuális oldalon egy fulecskével, hogy hol tartott.